 |
 |
 |
|
2
elindulnánk, nem árt, ha végiggondolunk néhány
lehetõséget. Mert többféle módon is lehet egy úton
haladni, már csak azért is, mert ott sem vagyunk
egyedül.
Aki jól stratol és jó kocsiban ül, könnyen kilõhet,
s az elõbb-utóbb rájön a sebesség ízére. Ahogy futnak
a póznák és fogynak a kilométerek, úgy törpül el lassan
mindenki, aki az úton iparkodik így vagy úgy. Micsoda
alakok ülnek micsoda siralmas tragacsokban, te jó ég!
Hogy teker az a kis izzadt biciklista! S hogy ezek a
majmok mit akarnak itt gyalog, azt már fel sem lehet
fogni.
Van persze más is, aki jól gyõzi az iramot. Leg-
alábbis úgy látszik. De hát csak nem elõz meg engem?
Azzal a járgánnyal? Le kell nyomni az útról, odakenni a
korláthoz! Miért nem tér ki? Mit bámul, térjen ki!
Az a biciklista pedig ott billegni kezd, meginog…
centizünk vele egyet! Ha még eddig nem izzadt, hát
most izzadjon egy kicsit.
Az a gyalogos meg loholni kezd valami busz után,
mindjárt át akar vágni az úton… kiszólunk hát neki,
lehetõleg brutálisan és tegezve: „Kotródj, mert
elgázollak!”
Lehet persze kevésbé jó kocsival közepes az
indulás, közepes esélyekkel. Azért még nincs veszve
semmi. Egy kis helyezkedés, egy kis furakodás, egy kis
orcátlanság; fog ez menni. Behajtani tilos? Ugyan
kérem, ne gyerekeskedjünk. A szembejövõ félrerántja a
kormányt? Összetöri magát? Istenem, van ilyen. Most
pedig minél elõbb eltûnni…
Lehet azután metrón és buszon, villamoson és
gyalog loholni, csörtetni, esetleg jegy nélkül, pénz
nélkül, acsarkodva és szitkozódva. Öklöt rázva irigyelni
a biciklistát, motorost, autóst. „Szemetek ezek mind!”
Ha csak magaddal vagy tele, ha csak azzal tö-
rõdsz, hogy hogy jutsz elõre, csak te, egyedül te, akkor
fel sem merül, hogy lehet lassítani és nézni a táblákat,
hogy hova visz az út.
Lehet megállni, amikor látod, hogy a biciklista
megingott, s ott lehetsz, amikor elesik. Fölszedheted.
Lehet megállni és a pihenõnél bevárni azt, akit
lehagytál. Lehet vele szóba állni.
S lehet figyelni az út szélén vánszorgókra. Észre-
venni, hogy már alig bírja a batyuját vagy a hátizsákját.
Föl lehet venni. Meg lehet kérdezni, hogy mi szél
hordja idegen tájak felé. S ezen túl, rá lehet jönni arra,
hogy mire jó sárral beverni azt, aki gyalog jár, csak
azért, mert te autóban ülsz és megteheted.
S lehet derûsen, irigység és harag nélkül ülni
vacak biciklin. S különben is, nem biztos, hogy az ér
célba, aki Mercedesben ülve elõz és száguld.
Lehet jól kilépve gyalogolni, szerény elemózsián
élni és beszívni az esõ utáni levegõt. S lehet úgy bak-
tatni, hogy lásd, mindenestül lásd a felkelõ napot és a
lelkesen iparkodó hangyákat.
Valami ilyesmire szeretnélek rávenni, téged és
magamat, mindnyájunkat, akik most együtt elindulunk.
Ne vedd véletlennek, hogy ki kerül melléd, s azt sem,
hogy ki vetõdik az utadba. Ne megelõzni akard a
másikat, hanem találkozni vele. Lehet, hogy elõször te
viszed, te segíted tovább, de lehet, hogy egy ponton
megfordul a dolog, s õ akadályozza meg, hogy elaludj
nagy sebesség mellett.
Ha négy, öt vagy hat év után úgy mész tovább,
hogy itt találkoztál valakivel, vagy rájöttél annak ízére,
hogy milyen az, ha együtt mennek az úton ketten,
hárman vagy többen, akkor nem hiába indult el ez az
iskola.
Elsõ tanévünket, az 1997/98-as tanévet megnyi-
tom.
Ezt a rajzot Szabó Eszter, 9. osztályos tanulónktól kaptuk, aki a Bethesda Gyermekkórházban gyógyul a szerkesztés
idõpontjában. (Rajzát is a kórházban készítette.) Kívánunk Neki mielõbbi felépülést, hogy újra köztünk lehessen!
 |