 |
 |
 |
|
Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.
Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.
Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.
Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,
Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbeveszõ végtelen keresztek.
Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!
Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is.
A Kányádi – jelenség
Én nem iszom pohárból. Lehet, hogy gusztustalannak tûnik,
de amikor csak tehetem, a tenyerembõl iszom. Mindenkinek
megvannak a maga hóbortjai, nekem például ez. Amikor
Kányádi – verseket olvastam, azt hittem, õ sem használ
poharat, ha nem muszáj, de a pénteki elõadás meggyõzött az
ellenkezõjérõl.
Ahogy kiállt a “közönség” elé - mint aki már ezredszer teszi,
de ezt nekünk nem kell látnunk rajta -, és belekezdett az -
ezredszer megtartott - elõadásába, még az sem csalogatta
vissza az illúzióimat, hogy magamban elmormoltam néhány
versét.
Attól tartok, az én hibám (nem lehet könnyû az ország
minden részén feltett, ugyanarra a kaptafára készült kérdésekre
mindig kicsit más, esetleg új választ adni), de meglehetõsen
lelombozódtam a rutinszerû feleletektõl. Olyan érzésem támadt
(mint általában a színházak környékén), hogy ez itt egy jól
megrendezett elõadás, ahol semmi váratlan nem történhet. Bár
ez kicsit letört, ugyanakkor bizonyos megnyugvást is adott, és
– bárki hívta is meg – hálás voltam azért, hogy itt van. Tudom,
hogy valami fontosat tanultam azon a délutánon, amikor úgy
zuhogott az esõ, és most már biztos vagyok abban, amit egész
idáig nem akartam elhinni: hogy bizonyos idõ eltelte után
mindenki pohárból iszik majd. Én is.
(Bangó Kriszta 10. o.)
Diákjaink írásaiból
Sótlanul és szótlanul - az unalomról
Csak ülnek a buszon az emberek, és bámulnak ki az
ablakon. Ezt a csendéletet minden reggel látom, amikor jövök az
iskolába. Az emberek szinte kábultan süppednek bele - az
egyébként kemény - ülésbe, és feltehetõen élvezik, hogy nem
kell tenniük semmit. Ez elég kiábrándító, ha belegondolok. Az
unalom a semmibe visz, ahol nincs se jó, se rossz. Távol
önmagunktól és másoktól.
A pszichológusok régen tudják, hogy az embereknek
rengeteg ingerre van szükségük. Ennek bizonyítására végeztek
egy egyszerû kísérletet. A vállalkozók fülét bedugták, szemüket
bekötötték, kezükre vastag muffot húztak, s végül bezárták
õket egy párnás szobába, ahova se hangok, se fény nem
szûrõdött be. Néhány óráig bírták, majd látomások törtek rájuk.
Az agyuk unatkozni kezdett, és belülrõl pótolta azt, ami kívülrõl
hiányzott.
Minden embernek megvan az optimális aktivizációs
szintje. Ha nincs elég inger, amennyi számunkra szükséges,
unatkozni fogunk. A határ egyéni, van, aki nagyon kevéssel is
beéri, van, akinek semmi sem elég. Az egészséges lelkületû
emberek meg tudják találni a helyüket a világban. Az unatkozók
közel állnak a depresszióhoz, õk már feladták, kiábrándultak,
nem tudnak bekapcsolódni a rohanó életbe. Minél inkább nem
történik semmi, magunk is annál unalmasabbak vagyunk.
Minél unalmasabbak vagyunk, annál kevésbé
kíváncsiak ránk, annál inkább nem történik semmi. A végén
azon vesszük észre magunkat, hogy a gödör mélyén ülünk a
sötétben, egyedül. És akkor még szerencsések vagyunk, ha
nincs mögöttünk egy-két lopás, amit a nagy unalomban
követtünk el, netalán egy kábítószeres banda, akikkel együtt
élvezhetjük az ürességet.
Aki unatkozik, az közben iszonyúan szenved. Ha
például beteg vagyok, és ágyhoz vagyok kötve, az elsõ napon,
egyetlen társam a tévé- és videotávirányító. Az egész napot
bámulással töltöm. A nap végére teljesen elfáradok a nagy
semmittevésben. Másnap inkább már egy könyvet veszek elõ,
és olvasok. Az olvasás önmagában lehet unalomûzõ, de a
hiányérzet csak akkor múlik el, ha az ürességet tartalmas emberi
kapcsolatokkal töltjük meg. Tehát a harmadik nap kezembe
veszem a telefont, és elkezdem felhívni az ismerõseimet,
barátaimat. A negyedik napon pedig kipihenve felszállok a
buszra, és újból szembe találom magam az unalomtól teli
arcokkal. És? Elõveszem azt a könyvet, amit két napja
elkezdtem, és folytatom. Egyszer ugyanis már bevált
unalomûzõként.
(Ágó Anna 10. o.)
A kegyességrõl
,,Hagyd az Úrra utaidat, bízzál benne, mert õ munkálkodik...”
(Zsolt. 37. 5.)
Mi is az a kegyesség, mit jelent, s mi is az értelme? A
görög Bibliában így szerepel:
(ejtsd: euszebeia).
Tulajdonképpen az Isten elõtt kedves, tiszta, jámbor,
szeretetben gazdag élet gyakorlása. Nem a saját fejem után
megyek, hanem hagyom, hogy az Úr döntsön helyettem. Még
ha elõször nem is értem, miért arra kell mennem, és miért úgy
kell tennem, elõreengedve az Õ akaratát, benne bizalommal
gyökerezve követem Õt. Õ a teremtõ Atyám, akinek letettem a
kezébe az életemet, aki szeretetét, mint oltalmazó szárnyait rám
 |