 |
 |
 |
|
Ha lehetõségem lenne, újra elmennék, de nem mint gólya, hanem
mint egy segítõ kéz az újaknak.
(Lólé Ferenc, 1998-99-ben 7. a osztályos tanulónk)
Két rövid beszámoló az 1998-as egyik nyári táborról, amely - a ma
Romániához tartozó - Erdélyben volt:
Erdély - Torockó: 1998. június 15-tõl 21-ig
Ez a tábor három dologról szólt: "tanulásról", Erdélyrõl és egymás
megismerésérõl.
"Szegény németesek" még ott is németet tanultak. Mi, a
szerencsésebbek, Erdély történetével ismerkedtünk, tanulmányoztuk a
hét görög bölcs mondásait, vagy éppen jelenetet próbáltunk a Romeo
és Júliából. Egyik délelõtt megterveztük saját címerünket is.
Nagyon sokat kirándultunk. Megmásztuk a kb. 1200 méter magas
Székelykövet és sok kisebb dombot. Elmentünk a Tordai hasadékhoz,
és a torockószentgyörgyi várhoz is ellátogattunk. Kirándulásainkat
csak a 3 napig hol zuhogó, hol csak szemerkélõ esõ zavarta meg.
Egymás megismerésére és a játékra is sok idõ maradt. Délutáni
szabadidõnkben kártyáztunk vagy maffióztunk, amibe még a tanárok is
beszálltak. Este mindent csináltunk, csak nem aludtunk. Hol a fiúk
jöttek át hozzánk, hol mi látogattuk meg õket. A szobákban mozogni
nem nagyon lehetett, így inkább beszélgettünk, vagy zseblámpa
fénynél kártyáztunk.
E hét után hulla fáradtan, éhesen és piszkosan, de teli élménnyel
értünk haza.
(Bognár Júlia - Kaszap Atilla, 1998-99-ben 8. b osztályos tanulóink)
A székelykõi túra
TOROCKÓra érkezésünk utáni elsõ napon (június 16.) tanáraink
úgy gondolták, hogy szép az idõ (az egész ég felhõs volt), így
elindulhattunk megmászni a SZÉKELYKÕ nevezetû hatalmas hegyet.
Átmentünk a falun és nekivágtunk a meredélynek. Mindenki,
ahogy bírt, igyekezett följutni a véget nem érõ kõomlások
tetejére, de sokszor visszacsúsztunk. Nagy nehezen följutottunk a
nyeregbe. MEGMÁSZTUK!!! Ezután már csak "néhány" lépés volt a
tetõ, ahol a tehénlepények szívélyes társaságában csodálhattuk a
gyönyörû kilátást. A gerincen sétálva több csúcsra is felmentünk,
majd elindultunk vissza. Mivel a csapat nagy része nem akart lefelé is
arra menni, amerre följöttünk, elkezdtük keresni az állítólagos másik
utat (lefelé végig kerestük). Hogy ne legyen unalmas, úttalan utakon
bukdácsoltunk lefelé, mindenki ahogy tudott. A társaság szétszakadt,
és csak néha suhant el mellettem néhány ordító ember. Iszonyú
csúszós avaron szánkáztunk lefelé. Néha sikerült elkapni egy fát, de
ezek (pechünkre) korhadtan és gyökerestül kifordultak a földbõl. Ebbõl
eredõen nagyokat zúgtunk és nevetés tárgya le(he)ttünk. A legvégén
megtaláltuk az ösvényt, és amikor megérkeztünk, mindenki egy merõ
kosz volt.
Fáradtan, kimerülten, de sok élménnyel és a tájat a fényképezõ-
gépünkben és szívünkben megõrizve "hazaérkeztünk".
(Botlik Emese, 1998-99-ben 9. a osztályos tanulónk)
Sajnos vicc is kevés jelent meg az eddigi számokban. Pedig a vidámság
nagyon fontos. Ízelítõül kettõ:
- Éttermünk különlegessége a csiga! - dicsekszik a pincér a vendégnek.
- Tudom, tegnap õ szolgált ki.
Bemegy Arisztid egy vendéglõbe, és hívja a pincért.
- Azt kérem, amit ott esznek.
Hozza a pincér az ételt két nagy monoklival a szeme alatt, szakadt
inggel, tépett nyakkendõvel.
- Parancsoljon uram, de ne higgye, hogy könnyen odaadták.
(közreadta: Füles)
 |