 |
 |
|
Hit és hagyomány
"Mily csodálatos az isteni
gondviselés, amelyik
napon a Nap született,
jött világra Krisztus is!" – kiáltott föl Szent Ciprián, Karthágó III. századi püspöke, noha I. (Szent) Gyula
pápa csak 350-ben nyilvánította december 25-ét a Megváltó születésnapjává. Addig az idõpontig az évnek
szinte valamennyi napját számba vették a teológusok Jézus Krisztus születésnapjaként. A Születés
lehetséges történelmi idõpontja ma sem tisztázott, de az örmény egyház kivételével, mely január 6-án
ünnepli az eseményt, a többi egyház elfogadta Gyula pápa döntését.
A Születésnap kitûzésével elkerülhetetlenül együtt járt, hogy a pogány szokások beépülnek az
ünnep rítusai közé. Szent Ágoston már a IV. században figyelmeztetett: "Szentnek tartjuk e napot, de nem
mint a pogányok, a Nap születése miatt, hanem Õmiatta, aki így rendelkezett."
Karácsony egészen addig, amíg a reformáció puritanizmusa le nem hûtötte a kedélyeket, nem
annyira a szent áhítat, a csendes meghitt öröm ünnepe volt, hanem inkább a mértéktelen evés-ivásé, a
zabolátlan jókedvé. A középkorban karácsonyestig (az
elsõ csillag feljöveteléig) egész Európa böjtölt negyven
napon át. Így hát az ünnepi vidámság nem szorul
magyarázatra.
A kereszténység a karácsonyt és az újévet
sokáig együtt ünnepelte, lévén hogy december 25-e
sokáig az újév elsõ napja volt. Idõvel karácsony napja
állami ünneppé, történelmi események dátumává vált.
496 karácsonyán keresztelkedett meg Chlodvig frank
király, országa hatalmasságaival együtt; Nagy Károlyt
800 karácsonyán koronázta a pápa római császárrá;
Hódító Vilmos 1066 karácsonyán foglalta el Anglia
trónját; 1000 december 25-én koronázták meg Istvánt,
az elsõ magyar királyt.
Karácsonyról hallván a csillogó díszû,
kivilágított fenyõ képe jelenik meg elõször lelki
szemeink elõtt. Régebben a fenyõt nyalánkságokkal, almával, naranccsal, aranyozott dióval, tarka
papírdíszekkel és láncokkal ékítették. Gyertyáit elõször 24-én este gyújtották meg.
Úgy tudjuk, nálunk Brunswick Teréz grófnõ állíttatott elõször karácsonyfát, 1825-ben. A szokás
Németországból indult ki, elterjesztése a német lutheránusok érdeme.
Miért a fenyõ lett a karácsony általános szimbóluma? Mert Európában a fenyõ a legelterjedtebb,
fává terebélyesedõ örökzöld növény. A középkori karácsonyi misztériumjátékok egyik témája a december
24-i Ádám és Éva-nappal összefüggésben a bûnbeesés története volt. A játéknak az Édenkert volt a
díszlete, a tudás almafájával. De télidõben lombos almafát honnét vegyenek? Így esett a választás a
fenyõre, amit a télre is eltehetõ piros almákkal és lánckígyókkal szépen feldíszítettek. Ádám és Éva napja
azért került épp december 24-re, mivel a keresztény éra kezdetétõl az égi világfa töve a téli napforduló
helye, s a tudás fája, amely a középkori szimbolizmus felfogásában a rákövetkezõ napon születõ Jézus
keresztjével azonos, a régiek szemében világfa-jelkép is volt. A fenyõ kozmikus jelkép-volta mindmáig
jelen van a karácsonyfákban. Maga a "gyümölcstermõ" örökzöld fa a Szûzanyát (a világfa-istennõt)
jelképezi, gyümölcs- és gömbdíszei gyermekeit: az égitesteket, piramisszerûen elrendezett égõ gyertyái az
év során növekvõ és csökkenõ világosságot, a fa csúcsán a fényes csillag a Kisdedet.
A karácsonyi tûzgyújtás õsi múltra tekint visszatekintõ szokása a tuskóégetés. A téli napfordulókor
nem a szabad ég alatt raktak tüzet, hanem a ház belsejében, zárt családi körben. Az örökzöld fa tuskójának
karácsonyesti meggyújtása Skandináviából ered. Az év végi tuskóégetés az óévben elkövetett bûnök,
bekövetkezett károk jelképes megsemmisítése, egyben az élet középpontjának, a tûzhely újragyújtásának
szertartása volt.
(Muzsay Judit)
Karácsony fényei
 |