 |
 |
|
– Erõs gyerek lesz belõle, ha kineveli.
– Oszt a birkákat is elhajtja?
– Jaj, mindig azok a birkák, hát másra se tud gondolni? Csak a birkák járnak a fejiben!
– Ha csak az van?
Balog nem volt beszédes ember. A társaságot se nagyon szívelte. Fõleg ez az asszonynép, mely ott
csivitolt körülötte! Nem volt õ ehhez szokva. Õ kinn a pusztán nõtt fel, ott is élt, jó havonta láthatott
embert, azt is csak úgy messzirõl. Hozzá volt õ szokva a csendhez, a magányhoz, s jól megvoltak
egymással, és erõsen neheztelt, ha elválasztották egyetlen barátjától.
Hát most se szólt. Beült a sut mellé és hallgatott. Csak a Bodrival játszott, azt szerette, neki nem
kellett felelgetnie, s mégis jól megértették egymást.
A bubához se ment be, csak mikor kihozták vetett rá egy szegényes pillantást. Nagy fájdalom volt
neki ez az újabb leány. Ezeket csak eltartani, s majd eladni lehetett. Azám, mit fog õ adni ezekkel a
lyányokkal?
S ha nem lesz örökös. Összeszorult az a kérges szíve, ha arra gondolt, hogy nyája egyszer majd
idegen kézre kerül. Féltékeny irigység fogta
el, ha meglátta egy-egy juhásztársát, kik
mellett már ott szorgoskodott a kisfattyú. S
neki most is fizetett bojtárt kellett fogadni,
amíg õ elvolt a nyájtól.
Nem is maradt sokáig, csak egyet
szunyadott otthon a házban, az is keserves
volt négy fal közé zárva. Másnap
pirkadatkor már indult is vissza saját
hazájába, a határba.
Ahogy távolodott mögötte a falu
tornya, s ahogy egyre mélyebbre szívta
tüdejébe a szabadságillatát, úgy tért vissza
szívébe a békés nyugalom. Itt már nem
gondolt vissza a családba, otthon érezte
magát a Jóistent dícsérõ nagy szabadságban.
Köszöntötték a régi ismerõsök. A
céltalanul kanyargó vándorút, az öreg, már
korhadozó vadkörtefák, a bodzabokrok, ahol
a kis poszátaserergek már a hosszú, fárasztó
költözésre csipegették tartalék
elemózsiájukat a begyükbe.
Ott táncoltak a levegõben a pacsirták
is, nevetve énekelve a világba, hogy:
"Elszakadt az ingem!" S a gébicsek
fontoskodva repültek egyik kökénybokorról
a másikra, hátha onnan nagyobb
szerencsével akadnak a már fogyatkozó
gyíkok, vagy bogarak egyikére.
S végre a távolban megpillantotta szeretett nyáját is. A Bogyó is felismerte - a pulija, a Bodri fia -
s lelkes csaholással jelezte, hogy észrevette, de kötelességét tudja, így nem szaladhat elébe a nyájtól.
A gémeskút mellett elhaladva, még odabiccentett régi cinkosának, a barnakányának, akinek a
minap is szemet húnyt, pedig épp az orra elõtt falta fel Náncsi néni kedvenc csirkéinek egyikét. Errõl is
beszéltek az újszülöttesháznál. Hogy rimánkodott az asszony! A juhász meg csak mosolygott magában a
búbos mellett. (Hát mink is csak megesszük, mért ne kaphatna belüle a kánya is.)
Hát ilyen kis emlékekkel megrakodva, de mégis a régiként cseppent vissza hetekre egyhangú, de
mégis boldog életébe.
Néhány nap alatt a faluban is visszatért minden a régi kerékvágásba. Néha még be-benézett valaki
Balogékhoz, hogy kõne-e valami, meg hogy hogyan van a kis buba, de már-már csak úgy illendõségbõl.
A tanítókisasszony is járt még arra egyszer, hogy megnézze az újszülöttet. A gyerek épp az
udvarra volt kitéve bölcsõstül, hadd szíjjon egy kis levegõt. Anyja a konyhában tevegetett.
 |