 |
 |
|
– Micsoda gyönyörû, bájos gyermek! – kiáltott fel lelkesen a tanító.
Balogné ezt meghallva sikítva rohant ki, s vette karjaiba gyermekét.
– Hát mit ártottam én kendnek, hogy így tönkretesz engemet?!
A tanító azt hitte, megbolondult az asszony.
– Hisz én csak megdicsértem, milyen szép gyermek.
– Épp ez az! Átkot mondott rá!
– Átkot??
– Azt, megverte szemtû! El fogja vinni az ördög!
– De hát nem hihetnek ilyen babonákban! Ez ostobaság, meg kell értenie!
– Ne tessék ebbe beleszavazni! Mink tudjuk azt jól! Az Örzse fiát is szemtû verték, el is vitte az
ördög. Pedig még meg is füstölték!
A tanító szánalommal vegyes haraggal távozott. Nemsokára a faluból is elment. Nem bírta õ ezt,
még ha egy kicsit hallgatnának rá, de nem tehet semmit.
Attól kezdve, a gyerekkel mindent megpróbáltak. Átkeresztelték Rózsinak, hogy az ördög ne
ismerje meg, a pincébe is levitték egy hétre,
(csak ritkán járt le az anyja szoptatni), hogy
megfeledkezzék róla. De hiába, a gyereknek
csak forrósága lett.
Nagy lett az ijedelem. Újra
felbuzdult a falu asszonynépe. Volt ott
ráolvasás, ilyen-olyan cseppek, fõzetek,
bárki, amilyen gyógymódot hallott valaha,
azzal elõhozakodott. Aki semmit sem
hallott, hát kitalált valamit. Senki sem akart
kimaradni a segítségbõl.
– Egy egészséges bornyú szõrébõl
fõzz neki fõzetet!
– Holdtöltekor fereszd meg a
kispatakban!
– Nõvérei egy-egy csepp vérét
keverd saját tejedbe!
Szegény Balogné mindent
megcsinált. Teljesen belefáradt az
értelmetlen erõlködésbe. És valóban, a
gyermek állapota csak romlott. Egyre
forróbb testét már le se tudták hûteni, már
nem is evett semmit. Egyre csak fogyott,
gyengüllt. Szörnyû volt ránézni a hajdan oly
egészségesen pufók gyermekecske most
sápadt, aszott testére. Kis lelke se sokáig
maradt benne, egy szerda reggelre végtére
csak elszállt.
Temetése igen egyszerû és szomorú volt. Az aprócska diófakoporsót a kerti almafa alá temették.
Fejtõl egy kis fakeresztet állítottak, ennyi jel maradt a rövidke élet után.
A temetés másnapján Balogné fölkerekedett, hogy megkeresse urát a pusztában. Ugyanazon az
úton ment, mint néhány héttel azelõtt a juhász. De milyen más volt most neki, milyen idegen, ijesztõ és
szomorú. A kis pacsirták öröme, verebek csivitolása, mind az õ fájdalmát növelték.
Elért a gémesig, és kétségbeesés fogta el. Annak a táján szokott az õ ura legeltetni, de most nem
volt sehol. Egész nap a pusztában bolyongott, mire egy nyájat megpillantott. Nem az õ uráé volt, de a
jóindulatú juhásztól megtudta, hogy a szárazság miatt elment egy kissé dél felé, mivel az a gémeskút is
kiszáradt.
Hát Balogné is délre indult, amerre az irányt mutatták. Három napba telt, mire végre a sokadik
idegen nyáj után az urára akadt. Fáradtan, éhesen s a nagy szívfájdalomtól összetörve ment eléje.
A juhász meglepõdött a váratlan látogatáson, de hát ha már itt volt, látta, éhes is, hát
megvacsoráztatta szegényt. Az asszony hálásan fogadta a kis szalonnát.
 |