 |
 |
|
fiatal nõ, Catalina
5
, elmondta,
hogy a Santo Paolo nevû
kereskedõhajón utazott Dél-
Amerikába az édesapjához,
amikor váratlanul kalózok
támadtak rájuk, kifosztották
õket, majd elsüllyesztették a
hajót. García mélységes
sajnálatát fejezte ki az esettel
kapcsolatban, de belül
felderült a hallottak miatt.
Köztudott volt ugyanis, hogy,
ha a kalózok sikeres rablást
hajtanak végre, márpedig egy
kereskedõhajó bõséges
zsákmánynak bizonyul, akkor
a támadást követõen
visszatérnek a rejtekhelyükre
osztozkodni. A kapitány tehát
elégedetten nyugtázta, hogy
Fortuna istenasszony ismét
mellé állt. Így gondolhatta a
legénység is, mert Catalina
beszámolója után annyira
feloldódott a feszültség, hogy
a matrózok gyakran nyúltak a
rumos üvegek után. Néhány
nap múlva már mulatoztak, várták a hazaérkezés
pillanatát, amikor ismét láthatják családtagjaikat, és
természetesen felvehetik a fizetségüket. Catalina is
kezdte elfeledni a kalóztámadás megrázó élményét,
gyakran vacsorázott a kapitány társaságában, és
majd’ az egész napját vele töltötte. García már az
elsõ pillanatban megállapította, hogy kivételes nõvel
van dolga, aki nem csak káprázatosan csinos, hanem
még mûvelt is, és a tetejében még a családja is
gazdag. A kapitánynak eddig még sohasem fordult
meg a házasság a fejében, pedig már harmincas éveit
taposta, most mégis úgy érezte, szívesen töltené élete
hátralevõ részét Catalinával. A sok nõ, akivel dolga
volt, mind jelentéktelen vágyûzõnek tetszett Catalina
mellett. Ha rá nézett, mindig a tengert látta a
szemében, és ha a tengert nézte, Catalina jutott az
eszébe. Akkor is Catalina járt az eszében, amikor
reggel végigsétált a Nap által olajbarnára festett
fedélzeten.
És elérkezett a nap, amire senki sem számított. Alig
két hét kellett a megérkezéshez, a legénység izgatott
volt, mulatozott. García együtt ebédelt Catalinával,
aki szemmel láthatóan boldog volt, hogy hamarosan
ismét Spanyolhonban lehet. Elfogyasztották az
5
ejtsd: kátálina
ebédet, majd a nõ javaslatára koccintottak a várható
megérkezésre. Majd még egyet Catalina szerencsés
megmenekülésére. És még egyet García várható
kinevezésére. Ekkor hirtelen ágyú dörrent. A
kapitány felpattant, és kirohant a fedélzetre. A
matrózok fel-alá futkostak, és kiabáltak: Kalózok!
Garcíának hirtelenjében nem jutott eszébe, mit kell
tennie, ezért visszarohant a kabinba. Rákiáltott
Catalinára, hogy azonnal menjen le a raktérbe, és ne
jöjjön elõ, amíg a legénység ujjongását nem hallja. A
nõ ijedten bólintott, majd engedelmesen lemászott
abba a sötét raktárba, ami a hajó aljában volt. Itt volt
a tartalék élelmiszer, a puskapor és a kincsek. García
rázárta a tetõt, majd támadásba lendült. Bár a bor
erõsen dolgozott benne, azért emlékezett rá, mit kell
tennie. Tüzelésre adott parancsot, és arra, hogy
jelezzenek a többi hajónak. Azonban a flotta nagy
része lassabban haladt, mint õk, oda ugyanis nem
jutott el Catalina megmenekülésének története, így
ott továbbra is készenlétben álltak mindenre, és
szorosan a többi hajóval együtt közlekedtek. A két
kalózhajó pedig ezt kihasználva elválasztotta az elsõ
hajót a többitõl. García azonban nem esett kétségbe.
Tudta, hogy így is több ágyújuk és emberük van,
mint a kalózoknak, vissza tudják verni õket. Amit
nem tudott, az volt, hogy a legénység fele túl volt
már egy üveg rumon. Hiába
lõttek az ágyúval, nem
találtak célba. A kalózok
viszont igen. Az egyik lövés
elvitte az árbocot, a másik a
hajó oldalát érte. Ez így
folytatódott volna addig,
amíg szét nem lövik a
Marinát. A kapitány is rájött
erre egy idõ után, de nem
tehetett semmit. A kalózok
nem jöttek át, csak lõttek,
amit nem értett. Hiszen
hamarosan utoléri õket a
flotta, és akkor leágyúzzák
õket. Akkor mire várnak?
De nem töprenghetett ezen
tovább, mert a közeledõ
hajóhad láttán a két
kalózhajó elmenekült. A
sötét kis hajók olyan sebesen
szelték a vizet, hogy esély
sem lett volna a
rakománnyal teli hatalmas
hajókkal utolérni õket. Nem
maradt más utánuk, csak egy
árva mentõcsónak, ami ki