 |
 |
|
láttam ilyennek, olyan volt, mint egy kilencéves kisfiú, aki elszaladt, hogy megkérdezzen valamit az anyukájától.
Mégis olyan aranyos volt. Olyan kedves. Ebben a pillanatban vérfagyasztó sikolyt hallottam a fejem fölül, majd
egy emberi test csapódott be elém a fûre. Annyira megdöbbentem, hogy még levegõt sem tudtam venni.
Felálltam, és óvatosan közelebb léptem. A test egy lányé volt, akit ismertem. Néhány házzal lakott csak messzebb
tõlünk, egy szép, muskátlis ablakú házban, amelynek egyik falát teljesen befutotta a borostyán. Mindig hallottam
a nevetését, ahogy arrafelé jártam, és láttam, ahogy szõke haját borzolja a szél, mikor a ruhákat teregeti a
teraszon. De ez a száj most nem nevetett. Ajka még mindig az utolsó sikolyát, a halálsikolyát formázta, mintha
még mindig jönne ki hang rajta. Szõke haja csapzottan hevert a füvön, bemocskolta a tegnapi esõ sara. Karjai
furcsán kicsavarodva hevertek, pirosas színe már fakulni látszott, s valami különös szag csapta meg az orrom.
Édeskés volt, és vasas, mint egy rozsdás szöggel teletûzdelt alma. A vér szaga, amely ekkor kezdett folydogálni a
feje alól, megfestve az aranyban játszó fûszálakat. Hihetetlen volt, hogy a lány, akinek néhány napja még
köszöntem, és aki nem lehetett idõsebb egy-két évvel nálam, most itt feküdt holtan, magányosan, távol mindentõl
és mindenkitõl. Görcsösen ökölbeszorított kezei mintha még mindig az életet szorították volna, nehogy elveszítse.
De szemei, melyek addig borostyánszínben tündököltek, most a semmibe meredtek, vagy talán olyasmit láttak,
amit csak kevesen. Egy helyet, ahonnan nincs visszatérés. A gyomrom felkavarodott, és a fejem felfelé
fordítottam, hogy ne kelljen tovább néznem ezt a borzalmat. Pillantásom megakadt az egyik teraszon, az ötödik
emeleten. Egy férfi állt ott és kábán, értetlenül meredt a mélységre. A lányt nézte. Ezt a férfit is ismertem,
gyakran megfordult a muskátlis ablak elõtt, és hallottam, ahogy együtt nevettek, miközben a lány teregetett. De
halottam mást is, veszekedést és szitkozódást, és tudtam az okát is. A férfi sokat ivott, és nem vetette meg más
hölgyek társaságát sem dorbézolás közben. Hiába volt minden ígérgetés, könyörgés, semmi sem segített. Végül a
férfi unta meg, és néhány napja kidobta a lányt, aki most nyilván azért jött, hogy visszaszerezze elvesztett
szerelmét. Ahogy a férfi most ott állt, megrendülten és tehetetlenült, tudtam, hogy nem sejtette, mi lesz
hûtlenségének eredménye. Nem érdekelte, hogy mi megy végbe kedvesében, hogy mekkora kárt tesz a lelkében, a
saját jólétét többre tartotta. Egy lány mit számít. És lám, ez az egy meghalt, mert annyira szerette õt, hogy hiányát
nem bírta elviselni. De talán nem is bánja, kezében még akkor is ott volt a sörösüveg, talán fel sem fogta, hogy mi
történt. Csak nézett lefelé, mintha azt várta volna, hogy a lány fölkel, és folytathatják a veszekedést, ami
abbamaradt. De az élettelen test nem mozdult. Feküdt, nem tehetett mást. Csak az üresség maradt, és a fájdalom,
amitõl szabadulni akart. Lehet, hogy a keserû gondolatok, és a szomorú igazság, hogy a férfi nem lehet az övé,
már számtalanszor megölték, de kibírta. Eddig a percig. Ha igaz, hogy halálunk elõtt lepereg az életünk, akkor az
övét talán nem volt szívderítõ végignézni. Lehet, hogy a sikoly nem is a halálnak, hanem lepergõ életének szólt.
Amitõl szabadulni akart. Ha tudtam volna, hogy ilyen súlyos gondok gyötrik, vajon segíthettem volna? Lehetett
volna egyáltalán segíteni? Talán nem, de egy ember, akinek ekkora szeretet lakott a szívében, elvesztése hatalmas
veszteség. Még akkor is, ha õ maga
döntött így.
Hirtelen nagyon egyedül éreztem
magam, szinte jólesett, amikor valaki a
hátam mögött kiáltozni kezdett, és
emberek özönlötték el a pad elõtti teret.
Hallottam, hogy valaki orvosért kiállt, és
láttam, ahogy körbeállják a szerencsétlen
lány testét. Ekkor valaki a nevemen
szólított, megfordultam, és ott állt
kedvesem, kezében hatalmas csokor
fehér virággal, arcán értetlen
kifejezéssel. Mikor meglátta a földön
fekvõ lányt elsápadt, elejtette a csokrot
és magához rántott. Úgy fordított, hogy
ne lássam, mi történik a hátam mögött,
és éreztem, milyen hevesen ver a szíve.
Úgy szorított, mintha soha többé nem
akarna elengedni. Ha volt perc életemben, amikor boldog voltam, ez volt az. Boldog voltam, mert tudtam, hogy
mindig mellettem lesz. Boldog voltam, mert éltem.
(Horváth Nikolett)