 |
 |
|
(grafika: Bíró Márton)
Lova szürke volt, arca fakó, haja deres volt, mint a hó.
Szinte suhant a levegõben, bár kedélye, mint szája íze.
Hogy miért vágtatott oly gyorsan lován, megtudhatod ha végig olvasod, némán.
Látása gyengült már, hallása is kicsit, arca fakó volt és nem is kicsit.
A város vezérének vallották, de sokan csak hallgatták.
Orrát az ég felé emelve léptetett be, melyet ittjárta óta majdnem kivégeztetett.
Nem csoda, hiszen a falú lakói, akik még éltek így beszéltek;
- Ó, ez a fönséges király, remélem sokáig élne!
De közben milliónyi átkot szórta fejére.
Elérkezett a vacsora ideje, és a nemes urakkal együtt asztalhoz
üle.
Vadat s halat fogyasztott, s utána egy sort parancsolt;
- Hát senkise koccint értem pohárt?
Erre az összes nemes, mint a hullámzó tenger egyszerre
hallgatott.
Mindenki ezt gondolta ki;
- Uram királyom, mindenem neked, de fejemet ne vedd!
A király ismét felzúgott, mint ahogy a vérpatak zuhog.
- Ne éljen Eduárd? Elõ egy walesi bárd!
Vitézek, kik mindig bátrak voltak a harcban,
most hogy nincs veszély, gyorsan eliszkoltak a kanyarban.
Õsz bárd lépett be a terembe, talány annyi idõs, mint õfelsége.
Haja kóc, hangja vadóc, szeme sötét, mint az éj.
A dalnok elzengte énekét, a király gonosz tettét.
Erre királyunk ezt üvöltötte;
- Máglyára! El! Igen kemény!
- Valóban kemény vagy király, de lelked nem nyugodhatik
már!
- mondta a dalnok ott, miközben lángsírja felé ballagott.
Elõlépett második, harmadik s velük együtt ötödik, hatodik.
Ekkor az uraság házából, nem is látszott más, kiviharzott a
mélybe, s nem volt jó kedvébe.
„Önkéntes” halottak sorait, mint mindig.
Alakja homályba veszett, az esze is elveszett.
- Ha, ha! mi zug?…mi éji dal? - mondta miközben vad álmok tucatjai rombolta.