 |
 |
|
péntek
Pénteken újra korán keltünk, és reggelihez mi
mentünk. És a tanárnõ hosszan várt mireánk, majd
elhallgattunk lassan imához, majd pakolásztunk
tányérunk mellé, hogy biztossan ne maradjunk
éhen, s lekváros kenyeret mi teához is ettünk.
Mind eltûntettûk ezt, s elmentünk bepakolni,
már mindennel készen van az utunkra az ember.
Út mentén aszalódtunk végül. És nuku felhõ!
Így várjuk be a buszt, ami jön már nagy sietõsen.
És a tanárnõnél ott van zacskóban az összes
pénze az osztálynak. És õ nehezen, de elõ csak
ezrest vesz. Próbálunk rájönni, s kitalálni
hogy mért kell az egész vagyonunk elhozni az útra.
Veszprémnél szállunk le, s elõször pékhez az osztály
még beköszön. Így pékáruval ’s várjuk ofõnket.
És meg is érkezik. Éppen elérve lihegve a másik
buszt, a herendit, gyárához megyünk: ugyanís ott
megnéztük, hogy készítik már szobraikat, s a
tálunkat, de nem ám géppel! Mint régen: a kézzel!
Múzeumát is megnéztük, meg a szobrok arányát.
Szobroknak magasak voltak, és ezt csak a boltban
tudtuk meg és így mi hiába akartuk, akár még
az olcsók is négyezrek voltak minimum, s így
ettünk inkább pizzát vendéglõben ebédre.
Lassan készítették, így mire (hö!) befejeztük,
végre rohanhattunk buszhoz: Veszprémbe mi mentünk
is vele. Ott órákat vártunk, míg hazamentünk
vissza a táborhelyre, ahol röpivel mi idõztük
a maradék kis idõt, de kivéve a négy vacsorát is
készítõ embert, s hamar ettük már vacsoránkat.
Összepakoltuk cókmókunk, s tértünk nyugovóra.
szombat
Szombat reggele reggelivel, jaj, nagy pakolással.
Ó, Veszprémbe ment az utunk, cuccunk lepakoljuk.
Ó, a kilátón látjuk, hogy de nagy ám ez a hely már.
Ám Istvánt, a királyt sem hagytuk már az utunkból.
Éttermekben ebédeltünk mi, de jó vala étkünk.
Fanni, a szeplõs, éhesen élt, mert néki kajáját
Senkise hozta ki. Négykor szálltunk buszra mi végre.
Hatkor már Budapesten szerbusztokat †mondtunk.†