 |
 |
|
A város közelében számos nevezetességet tekinthetünk meg: a Madách-kúriát Alsósztregován, a füleki várat, Kékkõ várának
romjait, a szklabonyai Mikszáth-emlékszobát, a gácsi kastélyt és Rimaszombat városát. Ha tehetitek, Ti is látogassatok Losoncra és a
Felvidékre.
(Szentpétery Miklós)
életkép
Irénke figyel minket
Korán reggel, mikor még az ördög is alszik, Irénke már
díszes öltözékben pompázik királyi rezidenciáján. De
nem ám csak úgy! Á dehogy! Úgy áll ott, mintha a világ
közepét róla mintázták volna meg. Rendíthetetlen, mint a
beton. Mély szemgödreiben elemzõ bölcsességet sugárzó
szemei idegesen fészkelõdnek. A világmindenség gondjai
járnak Irénke fejében. Szolid bajusza alatt szigorú szája
keményen feszül. Májfoltos bõrén halványsárga fényben
pompázik a neon. Inge vasalt, nyakkendõje irigylésre
méltóan gabalyodik nyakában. Minden férfi
elszégyenkezik, ha pillantást vet rá. Irénke büszkeségét
balkeze hüvelyk- és mutatóujjával igazgatja, de mellkasa
elõl bal karját felemeli, mert szíve felett, a szív felett,
mely hatalmas, mint az univerzum, Irénke képmása
mosolyog reánk. Kabátja, mely kék, mint az óceán,
királyi palástként borul vállaira. S a szolid karpánt – mely
a császárok öröksége – lazán, de mégis elegánsan a bal
könyök felett jól láthatóan tündököl.
Irénke figyel, közben udvartartása felzárkózik köré. A
késõket Irénke nem dorgálja meg, csak kedvesen
hümmög egyet. Jóságos õ, ezért is szereti népe. A nép, akiért õ él, s hal. Népe lassan elébe járul, s mint minden nap kedvesen köszönti
Irénkét.
Irénke pedig, mint egy háztömb. Morózusan áll, s figyel, majd karja, in medias res, mintha rugó csapta volna ki, kivágódik, s kecsesen
mutatóujjával egyik szerencsés alattvalójára bök:
Te ott! Jegyeket, bérleteket kérem ellenõrzésre!
(Pintér Attila)
Kulturális élet az Örsön
Nem tudunk úgy közlekedni a városban, hogy egy héten legalább egyszer-kétszer útba ne ejtsük az Örs vezér téri aluljárót.
Megpróbálhatjuk persze elkerülni, de bonyolult manõverekre nincs mindig ideje az embernek. Ha például metróval jövünk a
városból, leszállhatunk a barátságosabb Pillangó parknál (óriási elõny, hogy itt csak minden szökõévben fordulnak elõ ellenõrök), gyalog
átvághatunk a Pillangó parkon és a 80-as vagy 81-es trolikkal máris az Örs másik oldalán vagyunk. De ez már túl bonyolult, tehát marad a
szimpla átkelés a sötét aluljárón minden reggel és minden este, undorral küszködve.
A város egyik legforgalmasabb pontján ugyanis mintha megállt volna az idõ. Legalább húsz éve nem festettek ki, nem újítottak
fel semmit, mintha senki földje lenne az egész. Azaz mégiscsak festettek, a falat rikító falfirkák éktelenítik. A mennyezetre tapadt
évtizedes, vastag koszt talán már dinamittal se lehetne eltávolítani. Idáig már nem ér el a falfestõ "mûvészek" keze, így ez a felület
érintetlen maradt.
Azért ennek a helynek is megvannak a színes egyéniségei. Kezdetben volt az öreg, vak zenész modern szintetizátorral. Címei
közül csak az öreg, a vak és a zenész nem illik rá. Idonként ravaszul kipislog fekete szemüvege mögül, ellenorzi a kalapjában gyulo npi
bevételt, húsz méterrol megismer bárkit. Zenésznek meg azért nem nevezheto, mert szintetizátora kártyán kódolt dallamokat játszik.
Évek óta uralta már a terepet, reggelente "Lajcsis" zenével terhelve amúgy is nyûtt idegeinket. Monopolhelyzete azután egy szép
napon megdõlt. Egy fiatalember telepedett le, ugyancsak szintetizátorral, tíz méterre tõle, és kezdett ugyanolyan hangerõvel más
lakodalmas dallamokat.
A hangzás lassan közelít a bábeli zûrzavarhoz, mivel újabb, botcsinálta zenész is felfedezte az aluljáró, úgy látszik, jól fizetõ
közönségét. Kíváncsian várom, mi jöhet még...
(Szántó Zsuzsanna)
 |