|
Na, mindegy, vissza a valósághoz. Elegem van abból, hogy a gimnáziumi oktatás nem célorientált, hanem
szánalmasan motiválatlan. Értem ezalatt azt, hogy mindek kínozni azt a szerencsétlen diákot, aki, teszem azt, már
eldöntötte mondjuk a gimnázium második osztályában, hogy õ biztos nem akar fizikus vagy biológus lenni, viszont
jól megy neki például a történelem és el tudja képzelni, hogy ilyen irányban akar tovább tanulni, miért ne lehetne
azt a szerencsétlen gyereket békén hagyni fizikából és biológiából. Persze erre jön az álszent duma, hogy nekünk
kötelességünk a minimumszintet megtanulni, mert ha megadnák a kettest, azt késõbb ti és mi is megbánnánk és
különben is lelkiismereti problémáink lennének belõle.
Most mi van? A tanárnak tanulok vagy az iskolának?
Nem!! Magamnak tanulok, és ha esetleg késõbb problémáim adódnának abból, hogy én nem tanultam
franciát, fizikát, kémiát, akkor az nekem lesz rossz, nem a tanárnak, de ez hülyeség, mivel az életemet rá merem
tenni, hogy soha nem fogok ezekkel a dolgokkal foglalkozni, és nem lesznek problémáim. A Problémák ott
kezdõdnek, amikor nem engednek kibontakozni és nem akarják, nem hajlandóak megérteni, elfogadni azt, hogy én
már nem tudom, mivel nem akarok biztosan foglalkozni. Ha engednének, nem lennék gyomorgörcsben, mert
tudnám, úgyis megadják a kettest az érettségin, meg majd csak átverekszem magam.
Azért én személy szerint annál büszkébb vagyok, hogy megtanuljam a minimumszintet. Viszont azt
belátom, hogy az érettségi tárgyaknál a minimumot meg kell tanulni, értem ezalatt: matek, töri, irodalom, nyelvtan.
Szerintem a gimnázium arra jó, hogy miután elvégeztük, az élet bizonyos területén szakbarbárokká váljunk. Miért
ne lehetne elfogadni azt, hogy valaki már tizenhét évesen esetleg elõbb eldönti, mivel nem akar foglalkozni, és mi
felé akar orientálódni, mibõl akar "szakbarbár" lenni? Szerintem ma már nincsenek polihiszorok és ez így van
rendjén.
Miért roncsoljátok agyam? Fiatal vagyok még, senkinek sem ártottam!
(Porcsalmy Tamás)
küzdj
Mondottam, Ember: küzdj,
és bízva bízzál!
Sohasem felejtem el azokat a napokat, amelyeket ebben az iskolában töltöttem!
Az ifjúság életének felén, 1998-ban egy nagy, sötétlõ aulába jutottam, ahol Isten hozott felirat fogadott.
Átszellemülve ezt az iskolát választottam.
Csak az aula bejáratánál nem egy párduc, hanem a cerberuslelkû Mária néni fogadott. Varázslatos köszönésemmel
azonban sikerült kinyittatnom a bejárati ajtót.
Szeptemberben megkezdõdött a gigászi, heroikus trójai háború. Egymással vállvetve küzdöttünk, felhasználtuk
tudományos ismereteinket, euklidészi szerkesztésmódot, arkhimédészi fizikát, homéroszi eposzokat, szapphói
strófát, és a legfontosabbat, az isteni közbeavatkozást. A félév végén kiegyeztünk egy klasszikus demokráciában,
ám összevesztünk, és "az" megbukott.
A következõ félévben a római polgárok gõgjével utasítottuk el az igazi eszmét. A második év elején
újmagyartanárnõnkkel ostromoltuk Jeruzsálem falait, a keresztény vallásban egyre buzgólkodtunk, emellett
trubadúrlírával, lanttal énekeltünk kedvesünk ablaka alatt, ám a csõsz apa, vagy tán a hûséges, hõs lovag
kalasnyikovjával elrettentett, és a szép eszmény nem valósult meg.
Kell mégy egy esély, s úgy hittük, az új fizikatanárunk által tanított Kepler tudományos eszményein, törvényein
felbuzdulva a világ értelmét kerestük.
Mire jók a pontszámok, mondta Lucifer, mire, hatalmat gyakorolni hogy lehetne véle?
Ezen tûnõdve elaludtunk a padon, s lett sok szép mínuszunk, de legalább megvilágosodtunk.
Álmunkban harmadik töritanárunk óráján jártunk, s minket, a hõs Dantét egy egész nép tisztelt, de végül
megbuktunk, és senki sem énekelt "La Marche"-t.
|