1941-ben születtem; édesapám, dr. Bibó István akkor az Igazságügyminisztérium előadója, édesanyám, dr. Ravasz Boriska, Ravasz László ref. püspök leánya a budapesti Baár-Madas Református Leánygimnázium tanára volt.

Születésem évszámából látható, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozom - tulajdonképpen egy vesztett szabadságharc nemzedékéhez - amely 1956-ot és az azt követő megtorlást kamaszfejjel élte át; felnőtté válása és ifjúsága a Kádár-rendszer enyhülő - és akkor felívelőnek látszó - szakaszára esett; felnőttkora legjobb, alkotó(nak remélt) éveit pedig a döglődő - demoralizálódó és demoralizáló - szocializmus idején élte. S akár bevallotta, akár nem, mindez - elsősorban 1956-57 - döntően meghatározta későbbi életét is.

Az én esetemben 1956 élményéhez két jelentős többlet járult, s mindkettő már egészen korán tudatosodó felelősség-többletet is jelentett. Az egyik az, hogy ugyancsak 1956-57-ben játszódott le bennem - a történeti eseményektől függetlenül - az a folyamat, melynek követ- keztében keresztyénnek vallom magamat; a másik az, hogy olyan családban nőttem föl, ahol tiszta és hiteles példáit láthattam annak, hogy keresztyénség és közéleti felelősség, hit és értelem, erkölcs és politika nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező, pontosabban egymással ok-okozati módon összefüggő dolgok: a keresztyénségből többek közt közéleti felelősség következik, a hitből az értelem használata és művelése, az erkölcsi döntésből pedig adott esetben a politikai cselekvés vállalása is; akkor is, ha az igazság ügye esélytelennek látszik, és emberileg belátható távon kudarcra van ítélve.

Hamar világossá vált tehát számomra, hogy 1956-57 történelmi élménye és az a belső folyamat, amely bennem ezalatt lezajlott, nem zárja ki egymást, hanem összekapcsolódik. Tíz évvel később kötött házasságunkba feleségem lényegében ugyanezt az indíttatást hozta.

A budapesti II. kerületi Rákóczi gimnáziumban érettségiztem 1959-ben kitűnő eredménnyel, de egyetemre csak 1961-ben vettek fel, egyéni elbírálással, mert apám 1957 óta életfogytiglani börtönbüntetését töltötte 1956-os szereplése miatt. 1959-61 között az óbudai Aquincum Porcelángyárban dolgoztam betanított munkásként. Szerettem ott dolgozni, s azt hiszem, az ott dolgozók is szerettek; búcsúzáskor egy hatalmas és kiváló bőr aktatáskát (benne egy üveg igen jó dió-likőrt) és egy mindenki által aláírt búcsú-versezetet kaptam tőlük. Az ELTÉ-n magyar-művészettörténet szakon végeztem, s noha szívesen tanítottam volna, fél évvel a végzés előtt elfogadtam azt az állást, amelyet Zádor Anna professzorom ajánlására a budapesti I. kerületi Ingatlankezelő Vállalat Műemléki Osztályán kínáltak. Feleségemmel együtt ugyanis azt gondoltuk: ha leendő gyermekeinket viszonylag el akarjuk tartani, akkor bőven elég, ha a Kádár-rendszerben egy ellenforradalmár-klerikális házaspárnak csak egyik feléből lesz gimnáziumi tanár; s mivel a tanári hivatás az ő esetében volt egyértelműbb, én könnyű szívvel és érdeklődéssel fordultam a műemlékvédelem és az építészettörténet felé. Ezt a munkát is nagyon megszerettem: felújítás előtt álló műemléképületek történetét kellett helyszíni, levéltári és egyéb kutatással felderíteni, és helyreállítási javaslattal kiegészíteni; ez érdekes volt, és kitűnő emberek között dolgoztam, akiktől nagyon sokat lehetett tanulni, nemcsak szakmailag. 1970-ben építészettörténeti témával megszereztem az egyetemi doktori (akkori nevén "kisdoktori") fokozatot; és rendszeresen publikáltam kisebb-nagyobb tanulmányokat. A fokozatokban viszont nem haladtam tovább, mert 1969-82 közt négy fiunk született, s közben lakásunkért 9 éves eltartási szerződésben kellett megküzdenünk, ennek a "megoldásnak" összes anyagi és pszichikai terhével együtt. 1980-ban a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézetéhez kerültem, ahol 1990-ig dolgoztam tudományos munkatársként, addigi témáim kutatását folytatva, szintén kiváló emberek és jó barátok között. E munka mellé 1985/86-tól egy önként vállalt feladat szolgálata társult: feleségemmel együtt, az ő kezdeményezésére mozgalmat indítottunk azért, hogy rávegyük egyházunkat arra, hogy a puhuló diktatúrától a megmaradt egyetlen egyházi gimnázium, a debreceni mellé az 1952-ben durván államosított (illetve a református egyház által "önként" átadott) nagyhírű régi iskolák közül legalább egyet kíséreljen meg visszaszerezni, lehetőleg Budapesten. Ezt a mozgalmat az akkori egyházvezetés nem utasította el, de diplomatikus óvatossággal fékezni igyekezett, hogy azután 1988/89 fordulójától a fordulat előszeleit érezve - a mozgalom körül kialakult tanár-csapatot az újraindítandó iskola bázisának elfogadva - a mindenáron való felgyorsításra késztesse. Így lettem én, aki addig egyetlen embernek nem voltam főnöke és sem nem tanítottam, sem nem igazgattam, az egyháznak visszaadott régi Baár-Madas épületében újrainduló iskolának először fizetés nélküli szervező igazgatója, majd 1990-től kezdve főállású igazgatója: hályog-kovács sok kiváló és jó szándékú - s néhány kérdőjeles ambíciójú - munkatárs között. Szívesen és naivan váltottam át a húsz éves koromban hivatásomnak tekintett pályára, átugorva a normál körülmények között e pályához feltétlenül szükséges tanári gyakorlatot; s ezért a helyzetért nemcsak én magam, hanem munkatársaim is fizették a tanulópénzt (ami azoknak sem volt könnyű, akik ezt tudatosan vállalták).

A Baár-Madast 1995-ig igazgattam; akkor az egyház vezetésében hangadóvá vált, erősen szélsőjobboldali színezetű irányzat eltávolított. Ez az általam összegyűjtött tanári kar nagyobb felének távozásához vezetett: két év alatt 35-en jöttek el a több mint ötven tagú testületből. Közülük került ki az a húszegynéhány tanár, akivel 1996-ben - hosszabb vívódás után - a Protestáns Gimnázium Egyesületet alapítottuk azzal a céllal, hogy ha épületet sikerül kapnunk, létrehozzuk a Sylvester János Protestáns Gimnáziumot. Erre 1997-ben került sor; először fél állásban, majd 1998-tól fő állásban ismét igazgatója voltam és vagyok egy iskolának, ahol lényegében ugyanazt szeretnénk folytatni, amit 1990-ben elkezdtünk: keresztyén nevelést, ami a hit és gondolkodás, valamint a lelki-szellemi teherbírás párhuzamos, közös fejlesztését jelenti. De a körülmények nehezebbek: csökkenő gyerek-létszám és financiális nehézségek mellett a rendszerváltási lelkesedés helyett fáradtság és bizonyos kiábrándultság jellemzi a társadalmat, s ez az oktatás és nevelés ügyére is kihat. Ami a hályogkovács-jelleget illeti, azt hiszem, sokmindent megtanultam, de nem mindent, s igazán egy dologban van gyakorlatom: hogyan kell(ett volna) iskolát alapítani.

Ha azt a kérdést tenné fel valaki, hogy a - meggyőződésem szerint - jó ügyért vállalt erőfeszítéseimnek mi az eredménye, nagyon nehezen tudnék mérleget vonni. Az első iskola(újra)alapítás biztosan kudarc abból a szempontból, hogy hogyan fogadta a református egyház közvéleményének nagyobbik fele a hit és gondolkodás együtt-nevelésének kísérletét; a másodikban pedig még nagyon benne vagyok, történelmi távlat nélkül. Saját személyes szempontomból viszont más a mérleg: a jó ügyekért tett erőfeszítés a sikertől vagy kudarctól függetlenül is tartalmat ad az ember életének, s annak a ténynek az értéke, hogy az ilyen erőfeszítések között barátokra és szövetséges társakra talál az ember, szintén siker- és kudarcfüggetlen. Jónéhány tündöklő tanár-egyéniségre találtam az általam felvett fiatalok és a segítésemre vállalkozó nagy tapasztalatú, idősebb kollégák között egyaránt; sok jó és néhány különlegesen kedves tanítványra mindkét iskolában; nagyszerű emberekre az iskola-ügy, majd az iskolák támogatói között. Ezért - noha állandóan keresem, hogy hol követek el hibát, s gyakran (de legtöbbször csak utólag) meg is találom - sem elkeseredett, sem elégedetlen nem vagyok. (Bibó István)