Tisztelt hallgatóság, kedves barátaink!

A Sylvester János Protestáns Gimnázium igazgatójaként szeretettel köszöntöm mindnyájukat.

A tanév elején tantestületünkben nagy örömmel fogadtuk Fassang László önzetlen felajánlását, hogy iskolánk javára hangversenyt ad itt, a Zeneakadémián. De ahogy közeledett az idõpont, az öröm mellé szorongás is társult: vajon amatõr közönségszervezõkként meg tudjuk-e tölteni ezt a szép és nem is kicsi termet? Hiszen ezzel tartozunk elsõsorban a mai estét felajánló mûvésznek, de mindannyiunk ünnepi hangulatának is; és azon sincs mit titkolnunk, hogy az iskolának az összegyûlõ adományok mennyisége sem közömbös. Mikor aztán közvetlenül karácsony elõtt látni lehetett, hogy alig van már szabad jegy, és sejthetõ volt, hogy újév után a késõn kapcsolók kisebb rohamára is számítanunk kell, a szorongás felengedett, és átadta a helyét a köszönet és hála újabb hullámának, amely természetesen ismét a mai este mûvészének szólt. Hát persze hogy jönnek a zene barátai, hát persze hogy vonzza õket ez a kedves és szerény fiatalember, aki most is szinte ugyanúgy néz ki, ahogy tizennégy évvel ezelõtt, érettségizendõ diákként megismertük, aki a befutottak minden nagyképûsége nélkül nyilatkozik a zenérõl és önmagáról, pedig azóta a legrangosabb nemzetközi orgonaversenyeken nyert elsõ díjat, s ma, alig harminc évesen az Európa-szerte elismert legkiválóbb orgonamûvészek egyike... hát persze. De tegnapelõtt ehhez a hálás és emelkedett lelkiállapothoz - legalábbis számomra - még valami társult. Véletlenül tanúja voltam, amikor legkedvesebb munkatársaim egyike, aki a jegyelosztást kézben tartotta, s az iskola nevében a Zeneakadémiával is tárgyalt, telefonon újságolta Fassang Lászlónak, hogy "megtöltöttük a Zeneakadémiát, már csak néhány kóbor szingli jegyünk van", majd a vonal túlsó oldaláról a meglepett öröm mondatait tolmácsolta nekem. Akkor erõsödött meg bennem az - és remélem, nem áltatom magam - hogy Önök talán nemcsak a muzsika és Fassang László, hanem a Sylvester János Protestáns Gimnázium kedvéért is jöttek el ilyen szép számban ma este; és ami a legjólesõbb érzés ebben az élményben, az az, hogy eszerint az Önök szívében a rokonszenves mûvésznek, a zenének és a mi iskolánknak együtt van helye.

Én azért kértem szót, hogy ennek az örömnek és a hozzá tartozó köszönetnek hangot adjak. Ezt egy bibliai igével szeretném megtenni, amely már csak egy mondatnyi magyarázatot kíván. A Biblia értékvilágában - a mai közfelfogással ellentétben - a hûség a legmagasabban jegyzett értékek egyike ( amit az is mutat, hogy az Isten állandó tulajdonságai között említtetik többször is: "hû az Isten" ) - viszont az emberi viszonylatokban régen is ritka volt, s a bibliai könyvek szerzõi ezt is tudták. A nagyjából két és félezer éves mondat az ószövetségi Példabeszédek könyvébõl való és így hangzik: "A legtöbb ember talál valakit, aki jó hozzá; de hû embert, azt ki találhat?" Mi, úgy látszik, találtunk, nem is egyet. Az iskola nevében, azaz a tanárok, munkatársaink és diákjaink nevében köszönöm mind az Önök, mind Fassang László hozzánk való hûségét. Kérem, fogadják szeretettel õt és mûvésztársait.