Megjelent a szülõújság 2002. decemberi számában

A felnõtt emberek kétféleképpen viszonyulnak a nyelvtanuláshoz: felismerve az idegen nyelvek tudásának szerepét a munkájukban, elõnyeit a karrierépítés szempontjából, vagy az intellektuális élet, a szellemi kihívások kimeríthetetlen és változatos színterét látva benne. Úgy gondolom, az a középiskolai nyelvoktatás a jó, amelyik mindkét felnõttkori viszonyformához biztos alapokat épít, és tudatosítja is a diákokban, hogy amit itt és most kap, azok alapok. Az egyik legfontosabb, amiben a mi iskolánk tanárai nemcsak hallgatólagosan, hanem elvszerûen és gyakorlatukban is egyetértenek: a nyelvtanulás befejezhetetlen folyamat, nem azért tanítunk és tanulunk, hogy év végén lezárjuk ezt a folyamatot egy osztályzattal, majd nyelvvizsgával vagy érettségivel. Természetesen mi, tanárok is ismerjük a bizonyítványok, papírok, pontok szerepét a mindennapi életben, de értsék meg a kedves Szülõk, hogy ezt mi nem abszolutizáljuk, és például bizonyos arányban a nyelvvizsgát tetteket is kötelezzük további feladatok elvégzésére, meghatározott számú óra látogatására. Másik sajátossága iskolánk nyelvoktatásának, hogy 7. és 8. évfolyamon heti két órában latint tanítunk mindenkinek. Mivel e sorok írója latintanár, kötelessége elgondolkodni és megfogalmazni, hogy melyik felnõtt viszonyulás számára mi a mondanivalója iskolánk e sajátosságáról. Mindazoknak, akik a nyelvtanulást hasznossági elv alapján közelítik meg, többek között a következõket mondanám. Mind az ún. nemzetközi szavak, mind a magyar nyelv jövevényszavai nagy számban latin eredetûek. Akik ezen alapszavakat nem ismerik, valójában még egy újságcikket sem értenek meg, félrevezethetõk, manipulálhatók a hétköznapi életben, pl. a politika történéseinek megítélésében is. A latin nyelv a világban beszélt nyelvek közül az olasz, a francia, a spanyol, a portugál stb. közvetlen elõdje. Tehát ha késõbb ezen nyelvek bármelyikét el akarjuk sajátítani, jó alapokat építünk. Az angol nyelv ismerete ma elengedhetetlen. Engedjék meg, hogy személyes emlékemet, példámat idézzem: én kb. fél évig tanultam angolul. (Sírba kergettem ugyanis a tanáromat a nyelvtani rendszerre vonatkozó kérdéseimmel, így elváltak útjaink.) Volt mégis 15 (!) év az életemben, amikor naponta átlagosan 3-4 angol nyelvû szakkönyv, igaz elsõsorban filozófiai, történelmi, nyelvészeti, jogtudományi szakkönyv tartalmi összefoglalását kellett elkészítenem. Nos, nem én voltam a leggyengébb a szakmában, a 15 évbõl 14-et az egyébként csöppet sem vonzó vezetõ beosztásban töltöttem, a többiek munkájának az ellenõrzése volt a fõ feladatom. Sietek világosan megfogalmazni: nem tudok angolul. Mint mondtam: latin szakos tanár vagyok... Németh László megállapítása, amit én mindig idézek, hogy "a latin nyelvtan nem egy nyelv nyelvtana, hanem maga a nyelvtan". A divatos nyelvoktatás szélsõséges irányzata a nyelvtan kiûzése a nyelvoktatásból. A nyelvtant néhány hozzám hasonlóan elvarázsoltat kivéve senki nem szereti, így boldogan áll az újnak hitt szelek irányába - amíg egy-két év angol tanulás után nem kell megbirkóznia a past perfect és past perfect continuous pontos különbségével. Pedig milyen kristálytiszta az igeidõk rendszere a latinban! És milyen egyszerû szabály a latinban az, hogy a semleges nemû szavak többes száma mindig a-ra végzõdik, így latinul tanult ember nem követ el olyan nyelvhelyességi hibát magyarul, hogy: "médiák". Sõt tudja, hogy az ilyesmi: "legoptimálisabb" mûvelt ember fülének kb. úgy hat, mintha valaki azt mondaná: tulipántot... Kicsiségek, semmiségek ezek? Kicsiség, semmiség, ha melléütünk a számítógépen? Ha mellévágunk az operáló asztalon? Ha nem értjük a legfinomabb árnyalatig a kedvesünk, a gyerekünk szavát? Latint tanítani természetesen azért is szeretünk, mert meggyõzõdésünk, hogy maga a nyelv és az a kultúra is, amelyhez kulcsot ad, olyan csodás világ, amelynek az ablakán is érdemes már bekukucskálni (ez történik 7. és 8. osztályban), hát még belépni az ajtón! Egy latin mondat olyan, mint egy kristály. Szemkápráztató gyönyörûség elsõ látásra, hibátlanul szerkesztett, ha olykor bonyolult is, de mindig tiszta rendszer, ahol kötõdések, arányok tanulmányozhatók, és intellektuális élményt nyújt a gondolat és a nyelvi forma adekvát volta. Az olvasott szövegek bizony többnyire 2000 évesek. Nem is a gyakorlati, mindennapi életrõl szólnak. De szólnak: olyasmirõl, amirõl egyre kevesebb helyen, egyre ritkábban esik szó: elvekrõl, erkölcsrõl, hazaszeretetrõl, életbölcseletrõl. Miért adatik meg csak nagyon keveseknek, hogy tévénézés helyett Horatius-carmennel múlassák az idõt? Olykor lekicsinylõ ajakbiggyesztés, jobb esetben csodálkozó értetlenség, kérdés kíséri azt a tényt, hogy a latinul tanulók az iskolai tanulmányok csúcsán, még érettségikor is csak egy irányban "kommunikálnak" latin szöveget fordítanak az anyanyelvükre. Ezt a módszert a modern nyelvtanárok túlhaladottnak, olykor feleslegesnek is minõsítik. Pedig az elõbbiekben jellemzett mondatsorral, szöveggel való szembesülés nem egyszerû, mechanikus feladat, hanem olyan folyamat, amely a fogalmi gondolkodás fejlõdésének legjobb útja, ahol valóban együtt, egyszerre fejlõdik a nyelv és a gondolkodás. A nyelvtanításban, a nyelvtanárságban ez a legnagyszerûbb: szóról szóra, mondatról mondatra, óráról órára tudatosan átéljük ezt a csodát: emberségünk lényege, gondolkodó, értõ, érzõ, hívõ valónk nyelvi formát ölt, és ez a forma magyarázható és gazdagítható.