Bibó István évnyitó beszéde (2006. augusztus)

Bibó István évnyitó beszéde
Elhangzott 2006. augusztus 31-én


Nagy szeretettel köszöntök mindenkit, külön és mégegyszer az új hetedikeseket, valamint érettségizett öregdiákjainkat, köztük a nagy létszámban megjelent 13/b. osztályt, és orgonistánkat, aki, ha jól számolom, a 15.a. osztályt képviseli.
Kedves szülõk, kedves vendégek, tanárok, barátaink! És fõleg kedves diákok!
Remélem, hogy a nyolcadikosoktól fölfelé emlékeztek, hogy júniusban, az évzárón a szülõföldhöz és a hazához való viszonyról próbáltam beszélni; arról a sokak szerint elavult, mások szerint gyakran kisajátított, nehezen meghatározható érzésrõl és magatartásról, amelyet - eléggé elkoptatott szóval - hazaszeretetnek szoktunk nevezni. Arról, hogy mibõl lesz, hogyan mûködik, miért fontos.
De van ennek a kérdésnek egy másik, szintén nem könnyû ága. Vajon van-e értelme a hazaszeretetre emlékeztetni ma, amikor a vízcsapból is Európa folyik; és lesz-e ennek az érzésnek értelme és ennek a fogalomnak tartalma akkor, amikor már úgy utazunk Európa bármely országába, mint régebben Baranyába vagy Debrecenbe; amikor úgy szállunk fel a vonatra vagy repülõre, mint azelõtt a villamosra? Mit szeressek Magyarországon, ha bármikor bárhol élhetek és dolgozhatok, és - legalábbis egyelõre - szinte akárhol az Unióban többet is kereshetek, mint Magyarországon? Lehet-e, illetve kell-e és érdemes-e európai polgárként bármelyik hazát szeretni?
Kell-e, érdemes-e, célszerû-e és egyáltalán lehet-e? Ezek nem azonos súlyú és nem azonos tartalmú kérdések. Vegyük sorra õket.
Kell-e szeretni a hazát? Nem kell. Nem kötelez rá senki és semmi, sem törvény, sem személy, sem közösség (legfeljebb elvárják). Isten törvénye csak arra kötelez, hogy szeresd az Urat és szeresd felebarátodat; a józanabb és tisztességesebb földi törvények pedig csak arra, hogy ne áruld el a hazádat (ha van), és ne zavard mások hazaszeretetét (mert az van, és egyelõre még sokáig lesz is); de nem mondják meg, hogy hol van a te hazád ezen a földön. Azt már neked kellene tudnod, pontosabban felismerned; kivételes és nem egyszerû esetben választanod.
Élhetsz tehát szülõföldeden hazaszeretet nélkül, és bejárhatod a világot és lakhatsz bárhol a Földön anélkül, hogy valahol igazán otthon lennél, mondhatod és gondolhatod, hogy neked egy hazád sincs és azt is, hogy több van, és ettõl még nagyon rendes ember lehetsz; de szívedben és elmédben teljesen egészséges, egész ember, egészen ember nem lehetsz. Ebben az értelemben mondtam azt az évzárón, hogy ha valaki ki akar térni a haza valóságának tudomásulvétele elõl, és sikerül az életébõl kiiktatni ezt a viszonyt, az nem egészséges dolog: nem haladás, nem fejlõdés, nem eredmény, nem siker, hanem betegségtünet. Akik pedig magukat annyira hívõnek tartják, hogy azt mondják: az õ hazájuk a mennyekben van, azok gondolják meg: az egészen emberré lett Istennek is volt földi hazája, különben nem tudott volna sírni Jeruzsálem fölött.
Érdemes-e a hazát szeretni? Így feltéve, a kell-e és a lehet-e-tõl elkülönítve már látszik, hogy ez nem pontos kérdés. Érdekbõl, a következményekre tekintve szeretni nem lehet; ami érdekbõl, a következményekre tekintve történik, az sok minden lehet, de szeretet nem, akármi is a tárgya. Ha viszont úgy kérdezünk: érdemes-e szeretet nélkül élni, akkor könnyebb a válasz. Megerõsítésül pedig elég, ha elolvassuk az elsõ korinthusi levél 13. részét.
Lehet-e - ma, az integrációk korában - a hazát szeretni? Ez már csak azoknak a kérdése, akik felismerték, hogy nem tudnak - vagy eldöntötték, hogy nem akarnak - hazaszeretet nélkül élni. Az elsõ két kérdést, azt hiszem, nem volt nehéz megválaszolni; de ez a harmadik az igazán fontos, amelyrõl gondolkodni és beszélni kell. Mostantól fogva tehát elsõsorban azokról illetve azokhoz beszélünk, akikben tényleg megvan, akiknek igenis fontos a hazájuk szeretete, ezért tartanak az Európához való csatlakozástól; és ezért teszik fel aggódó kérdésüket.
Nekik - de inkább így mondom: nekünk - észre kellene vennünk elõször is, hogy sem az Európához való csatlakozás iránti kritikátlan lelkesedésnek (mintha ezzel a problémáink minden további nélkül megoldódnának), sem a bizonytalanságtól való félelemnek (mintha egy önmagába zárkózó országban könnyebben lehetne megoldani az emberek problémáit), sem az örökös sértettségnek (nehogy már azt mondják nekünk, hogy eddig nem voltunk európaiak) nincs semmi értelme. Ugyanis mindegyik magatartás csak a feladatai elõl kitérõ, a valóságos helyzettel számot nem vetõ, a kihívásokkal szemben megállni nem tudó vagy nem akaró, belsõleg bizonytalan ember terméketlen reakciója; mégpedig egy olyan helyzetre, amellyel mint elkerülhetetlennel igenis szembe kellene néznie, a benne rejlõ kihívásokat vállalnia, és a belõle adódó feladatokat megoldania. Aggódni és félni Európától tehát csak arra jó, hogy elfedje elõlünk, mint egy függöny, a valóságos feladatunkat.
Másodszor észre kellene venni, hogy ugyanúgy, ahogy saját életünkben közvetlen szülõföld-élményünk tudatosodott és kiterjedt Magyarországra, most sem történik egyéb, mint az, hogy hazaszeretetünk kitágul, "rátágul" Európára; tehát Európához a viszonyunk tulajdonképpen ugyanaz és ugyanúgy jön létre, mint a szülõföld szeretetébõl kinövõ, az ismeretek és tapasztalatok bõvülésével kialakuló hazaszeretetünk. Semmi szokatlan, semmi ismeretlen, semmi rémületes nem történik ezáltal; s ahogy hazaszeretetünk nem akadálya annak, hogy a budai hegyekhez vagy mint Petõfi az Alföldhez jobban kötõdjünk, mint más tájakhoz, ugyanúgy nem lehet európai mivoltunk akadálya annak, hogy Magyarország legyen a hazánk. Miért volnának ezek ellentétben egymással?
Szerintem tehát a valóságos kérdés nem az, hogy lehet-e, hanem az, hogyan lehet a hazát szeretni; és mit lehet tenni, hogy Magyarország a hazánk maradjon Európában?
Szerencsére a látszólagos dilemmát már elõttünk megoldották Apáczai, Misztótfalusi, Sylvester János és társaik. És ma is azt lehet tenni, amit õk tettek: igenis "rátágulni" Európára; ha gyalog, lóháton, akkor úgy, ha repülõgépen, interneten, akkor úgy; és mindazt, amit ott összegyûjtöttek tudásban, ismeretben, szellemi tõkében, hazahozni Magyarországra gyalog, lóháton, repülõn vagy interneten. Most is ez a feladat, és ti azért is tanultatok - ha tanultatok - és azért kell ezután is tanulnotok, hogy a mai körülmények közt is meglegyen a kapacitásotok erre a tágulásra.
(Zárójelben jegyzem meg: az élethosszig tartó tanulás fontosságát, amirõl ma annyit beszélnek, õk már akkor felismerték és gyakorolták, amikor az még sem divatos jelszó, sem elõírt követelmény nem volt, csupán a józan ész parancsa; és mint ilyent ajánlom figyelmetekbe most Nektek is.)
És végül: az összes feszültség és teher elhordozásához, ami ezzel a feladattal járt, az erõforrást is megtalálták, és vállalták is a maguk régies és szemérmes módján: ma így mondanánk: a hitbõl fakadó hazaszeretetet vállalták. Ez a hazaszeretet nem menekül el, amikor meg kell állnia ott, ahová az Úristen helyezte, és elmenni sem fél Európába, mert visszatérve gazdagítani akarja hazáját - ahová az Úristen helyezte - Európa javaival. Hadd idézzem errõl elõször Kecskeméti Végh Mihály reformátor zsoltárírót, aki ezt írja az 55. zsoltár magyarításában 1550 körül, amikor a törökök javában dúlták Magyarországot:
"Hogyha énnékem szárnyam lett volna
Mint az galamb elröpültem volna;
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna."

Misztótfalusi Kis Miklós pedig, a Hollandiában meggazdagodott magyar nyomdász így ír: "igyekezvén igyekeztem azon, hogy megfelelhessek feltött szándékomnak, mely ez volt: ... hogy könyvekkel bõvítsem e hazát, melybõl lõn az, hogy ... pénzem maradván, egyéb könyvek vásárlására fordítottam. ... Igaz az, hogy a jóban való szíves szándékot és könyörgést soha Isten gyümölcs nélkül nem hagyja! Ily nagy csorbaságot látván azért nemzetemben, hogy a scholákban sok nyomorgásommal szerzett tudománykám is teljességgel rajtam ne vesszen...odahagyván én a zsíros koncot, jó reménség alatt hazajövék ... meggondolván én azt is, mivégre fogtam Isten elõtt mindezekhez - t.i. hogy nemzetemnek használhatnék - és talám avégre adott Isten azokban olyan elõmenetelt..." (Eddig az idézet. És itt zárójelben felhívom a figyelmeteket egy további kérdésre, amelyrõl legközelebb beszélhetnénk: belefér-e a szeretetbe a kritika? Milyen kritika és mennyi kritika fér el a szeretetben? Misztótfalusi Miklós "nagy csorbaságot" lát saját nemzetében &#8230 :D
Nem elfutni - és visszatérni. S gazdagítani - nem magamat, hanem az enyéimet, a rám bízottakat, a szülõföldemet. A hitbõl fakadó hazaszeretet tartalma ennyi - de ez elég. És nagy elõnye ennek a magatartásnak, hogy nem fér össze a nemzet fölötti folyamatos siránkozással, és nem fér össze a nemzet pogány istenítésével sem; viszont mindkettõ értelmetlenségét nyilvánvalóvá teszi és nagyságrendekkel hasznosabb és termékenyebb azoknál. Aki így vállalja a feladatát, annak nem kell félnie - és hazáját sem kell féltenie - Európától, mert nyugodtan szeretheti mind a kettõt. És én persze azt szeretném, ha az ilyen példaképek követõi lennétek, és rájuk gondolnátok, ha elbizonytalanodtok abban, hogy most akkor mi is a helyzet a hazátokkal és Európával; és nem dõlnétek be azoknak, akik azt mondják, hogy választani kell a kettõ között.

Iskolánk tizedik tanévét, a 2006/2007-es tanévet megnyitom.



***
A tanév megnyitása mellett még egy feladatom van: szomorú feladat, mert el kell búcsúznunk három munkatársunktól, akik nagyon sokat tettek az iskoláért; és kedves feladat, mert számunkra kedves emberektõl kell búcsúznunk. Ketten nyugdíjba mentek, a harmadik egy másik iskola igazgatója lett. Ketten az iskola alapítói közé tartoznak, és én magam sokkal korábbról ismerem õket; a harmadik az indulás utáni évben állt munkába nálunk, és néhány nap múlva már mindnyájan úgy éreztük, mintha évek óta közénk tartozna. Imre Lajosné Éva nénirõl, Lindner Gusztávné Klári nénirõl és Szûcs Ferencné Zsuzsa nénirõl van szó.

Imre Lajosné Éva (néni, mert elsõsorban a diákokhoz szólok), most ment végleg (vagy véglegesnek tûnõen) nyugdíjba, és ettõl a tanévtõl már nem tanít iskolánkban. Azt, hogy ezzel mit vesztettünk, kollégái és azok a diákok tudják megmondani, akiket tanított. Nagyon fog hiányozni az iskolában, de továbbra is elnöke az alapító egyesületnek, és reméljük, még sokáig az is marad. Én személy szerint 38 éve ismerem és tizenhárom éve dolgozom együtt vele. Tudom, hogy sem nektek, sem tanáraitoknak nem mondok újat azzal, hogy kapcsolata mind a diákokkal, mind kollégáival mindig jó és harmonikus volt; szakmai tudásával és tapasztalatával mindenkinek mindenkor rendelkezésére állt; csöndes, szerény és megbízható személyisége, saját kényelmére nem tekintõ tehervállalása támasz és példa; nemcsak volt, hanem lesz és marad is, nemcsak a fiatalabb kollégák számára. Mivel férjével együtt egy távol vidéki alkotóházban van, nem tud ma itt lenni. Szerénységét ismerve ezzel a távolléttel nekem könnyítette meg azt, hogy a háta mögött méltassam; a virágot pedig be fogjuk pótolni.
Petõfi írja Arany Jánosnak egyik levelében, hogy õ igazán nem szerény ember, de ha szembe dícsérik, úgy érzi magát, mintha rühes lenne és nem volna szabad vakaróznia. Ha Lindner Klári (néni) és Szûcs Zsuzsa (néni) elfogadják Petõfit példaképnek, akkor meg kell engednünk nekik, hogy a most következõ mondatok alatt vakarózzanak.
Lindner tanárnõt ezen a nyáron egy másik iskola igazgatójául hívták meg, amire nagyon nehéz lett volna nemet mondania. Ez a meghívás igazolja azt is, amit ti mindnyájan tudtok, hogy iskolánknak egyik legjobb tanáráról van szó, és ezt szülõk, diákok és kollégák is egyformán tanúsítják. Vele 16 éve dolgozom együtt, s tanúsíthatom, hogy nemcsak tanított nálunk, hanem sokat tett és komoly áldozatokat is hozott az iskoláért.
Talán emlékeztek rá, hogy Szûcs Zsuzsa néni tavaly, az évzárón Pro Schola díjat kapott (emlékeztetõül mondom csak, hogy ezt tanár nem kaphatja). Az akkori méltatásból idézek: "hosszabb idõn - nyolc éven - át végzett közösségi munkájáért, erre állandóan kész magatartásáért, azaz életmûvéért adjuk, ...továbbá munkája a hûségnek, az önzetlenségnek és az áldozatvállalásnak az elemeit nemcsak tartalmazza, hanem azokkal elválaszthatatlanul összefonódva folyik a szemünk elõtt. Sok jó gondolat származott tõle, amit az iskolában megvalósítottunk, például a Sylvester-év megrendezése és benne a bibliakiállítás. És mindig van jó szava - gyakran nevelõ hatású korholása - a diákokhoz és a tanárokhoz is, amit mindig érdemes megszívlelni." - Eddig tart az idézet, és a jelenidõt benne múlt idõbe kell tennünk mert õ is nyugdíjba megy, és ezután nem bennünket, hanem unokáit fogja nevelni. Tõlük nem irigyeljük õt, de nekünk nagyon fog hiányozni.
Mindhármukat szeretettel várjuk vissza mindig és bármikor az iskolában.
 
Csengetési rend

1. 7:55 - 8:45
2. 8:55 - 9:40
3. 9:50 - 10:35
4. 10:45 - 11:30
5. 11:55 - 12:40
6. 12:55 - 13:40
7. 13:50 - 14:35

óra
névnap
Ma 2024. február 26., hétfő, Edina napja van. Holnap Ákos és Bátor napja lesz.