Bibó István évzáró beszéde
Elhangzott 2006. június 16-án


Kedves szülõk, kedves vendégek, tanárok, barátaink, és fõleg: kedves diákok!
Ma szeretnék egy sokak szerint elavult, mások szerint gyakran kisajátított, de mindenképpen elkoptatott fogalmat egy kicsit kifényesíteni a számotokra. Ugyanezt megtettem három évvel ezelõtt, az akkori végzõsök ballagásakor; de õk már elballagtak, és azt gondolom, a többieknek, mindenkinek, nektek is fontos ez a fogalom, mégha nem gondoltok is rá. Az érdekes az, hogy akiknek igazán fontos, gyakran védekeznek úgy az elkoptatása és lejáratása ellen, hogy szemérmesen hallgatnak róla. Most tegyük félre ezt a hallgatást és legyen szó a hazaszeretetrõl.
2003-ban meghívó érkezett hozzánk Erdélybõl, Sylvester János szülõhelyérõl, Szinérváraljáról, ahol akkor tartották Sylvester születésének 500. évfordulós ünnepségét. A meghívó hátoldalára szép idézet került: Sylvester János megemlékezése - valószínûleg eredetileg latin szövegbõl magyarra fordítva - szülõvárosáról. Arról beszél, mennyire szereti és nem szégyelli szülõhelyét. (Ezt valószínûleg azért is hangsúlyozza, mert külföldi tanulmányai idején, az egyetemek humanista közegében saját vezetéknevéül az akkori szokástól eltérõen nem a szülõvárosának, a latin nyelvû közegben furcsa hangzású Szinérváraljának, hanem az azt környezõ Erdõvidéknek latinra könnyen lefordítható nevét választotta.) Az idézet így hangzik:
"...itt láttam meg én a napfény elsõ sugarait, s teljes valómmal neki tartozom; mi Sinyirváraljának hívjuk, melyet azon valóságnál fogva, hogy hét halom alatt fekszik, görög szóösszetétellel Heptoro Polisnak, Héthegyû Városnak lehetett volna nevezni. Ennek a különben oly édes szülõföldnek a nevét annál kevésbé használhatom írásban, mert oly érdes. De nem is szégyenkezem szülõföldem miatt, amely nem épp alacsony, s ha nem is tudnék méltó díszére válni, õ mégsem válhat szégyenemre..."
Eddig az idézet. Gondolati tartalmát azért tartom fontosnak, mert jól mutatja, hogy a hazaszeretet 500 évvel ezelõtt is a szülõföld iránti szeretettel kezdõdött, abban gyökerezett; s noha tartalma és formája azóta sokat módosult, lényege nem változott. Nem árt tehát tudatosítani magatokban, hogy azóta is, ma is a gyerekkori környezet, a kamaszként és fiatalként egyre táguló körökben megismert szülõföld a hazához való viszony alapja: a napfény elsõ sugarai és a halmok és hegyek a város körül.. Erre rakódik rá a hazai történelem, irodalom, mûvészet, földrajz megismerése, s nagy baj, ha ezek csak tantárgyak maradnak az életetekben.
De ha már a tantárgyaknál vagyunk: 200 évvel Sylvester János után írta le valaki (az érettségizõknek tudni illik, hogy kicsoda) ezt a mondatot: "Úgy szeretem Rodostót, hogy már el nem feledhetem Zágont." Õ volt a honvágynak, a szülõföldhöz való fájdalmas, számûzötti kötõdésnek az elsõ nagy írója a magyar irodalomban. Lehet, hogy nektek fogalmatok sincs még a honvágyról, de kívánom, hogy legyen; akár saját tapasztalatból, vagy legalább mások megértése útján. Nagyon meggazdagodik belsõleg az, aki átéli, hogy mi a honvágy.
A hazát azonban nemcsak táj és történelem alkotja, hanem emberek, élõ emberek is. Ennek a ténynek a tudatossá válása a másik legfontosabb összetevõje annak, amit hazaszeretetnek érdemes nevezni. A társunk, szerelmünk, a szüleink és gyerekeink, a barátaink, munkatársaink és polgártársaink; azok, akik itthagynak bennünket és ezáltal történelemmé válnak, s azok is, akiket nekünk kell itthagynunk, hogy történelemmé váljunk számukra. Hadd idézzem errõl Székely Magda versét. A címe az, hogy

EGY RÉGI BUDAI SÍRKÕRE.

Mert megadatott itt nyugodnia,
Itt nyugszik most Pészáh, Péter fia.
Néhány barátom volt, míg állt a házam,
S szebb volt az õsz, mint más provinciában.

Egy sírkõre talán nem is muszáj többet írni. Földi életünk tartalma valóban ennyi: egy táj, amelyhez kötõdtünk, s az emberek, akikhez kötõdtünk. De van itt egy feszítõ kérdés: idõszerû-e még, hogy ebbõl az érzésbõl hazaszeretet legyen? Egyfelõl sok üres szónoklatot hallunk manapság a hazáról és a hazaszeretetrõl, amelyek ha elég üresek és patetikusak, akkor megfelelõen taszítóak is; másfelõl sokan mondják: ma, az olyan nemzetek feletti integrációk korában, mint az Európai Unió, hogy túl kellene lennünk már ezeken a problémákon és nem foglalkozni velük. S hozzájöhet még az is, hogy ha van iskolaundor, akkor lehet hazaundor is. Van, amikor az embernek elege van a saját családjából, a saját osztályából, iskolájából, pártjából, egyházából, elege van a hazájából. Gondoljatok arra, történelme során Magyarország hány neves és névtelen fiával bánt méltatlanul: emigrációba kényszerítette, mint Kossuthot vagy Bartókot vagy kétszázötvenezer magyart 1956 után; korai infarktushoz juttatta õket, mint az én apámat vagy bármelyikünk családjának bármelyik tagját; igazságtalan ítéleteket hozott fölöttük, félretette, elhalgattatta, agyonhallgatta, lehallgatta õket. stb. Mit lehet erre mondani? Talán azt, amit az emigrációba kényszerült, honvágytól gyötört, megkeseredett Márai Sándor:

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: "Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat." A haza nemcsak föld és hegy, halott hõsök, anyanyelv, õseink csontjai a temetõkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szõröstül-bõröstül, testi és lelki mivoltodban: õ szült, õ temet el, õt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerû, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.
Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: õrült az, ki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és idõtlenített személyiség. A haza végzet, személyesen is. Nem fontos, "szereted"-e vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te - szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon - inkább az államszeretetrõl teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmi. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegõket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölõvel jársz körülötte, ha - férfiasan, kidüllesztett mellel - megvallod a világ elõtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és a melledet vered.
Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni?
Te hallgass hazádra...
Eddig az idézet és szerintem igaza van annak, aki írta. Nem lehet kitérni; a hazához való viszony kérdése bizony idõszerû és az is fog maradni minden ép lelkû ember számára. Mert nem a hazának jó, ha szeretjük, hanem nekünk jó, ha van hazánk, amire - vagy: akire? - hallgathatunk. Ha valaki ki akar térni a haza valóságának tudomásulvétele elõl, és sikerül az életébõl kiiktatni ezt a viszonyt, az nem haladás, nem fejlõdés, nem eredmény, nem siker, hanem betegségtünet. S nagyon szeretném, ha Ti személy szerint, egyenként is egészségesen, egy igazi, erõt adó haza-élmény birtokában járnátok be Európát és a világot, ahogy Sylvester János, és életetek során nem a szomorú és keserû haza-hiányt kellene átélnetek, mint Mikes Kelemennek vagy Márainak. És remélem azt is, hogy ebbe a haza-viszonyba a maga helyén mindnyájatok életében beletartozik majd az a hat év is, amelyet itt az iskolában különbözõ küzdelmekkel eltöltötök. Küzdelmek önmagatokkal, egymással, tanárokkal, tananyaggal, és remélem, a hittel és Istennel is.

Most az évet bezárjuk. Pihenjetek sokat és jól, hogy õsszel folytathassuk küzdelmeinket.