Bibó István ballagási beszéde (2006. május)

Bibó István ballagási beszéde
Elhangzott 2006 május 5-én


Kedves és tisztelt barátaink, szülõk, családtagok tanárok, és fõleg kedves és tisztelt ballagó diákok!
Ti már tudjátok, hogy idõnként veszem magamnak a bátorságot, hogy évnyitók, évzárók vagy ballagások alkalmából kétségbeejtõen elavult fogalmakról is beszéljek nektek, ilyenekrõl, mint becsület, meg tisztesség, meg hazaszeretet és hasonlók. És most sem ússzátok meg, hogy egy ilyen fogalomról legyen szó. Ennek az az oka, hogy ilyen alkalmakkor nagyon erõs késztetést érez az ember, hogy patetikus kifejezéssel szólva "életreszóló útravalót" adjon nektek, és én - sajnos vagy szerencsére, ez hatvan-hetven év múlva már kiderül - meg vagyok gyõzõdve, hogy amirõl beszélni szeretnék, ilyen útravaló. Pedig már sokan gondolják róla azt, hogy igazában nem is létezik, vagy legalábbis hogy az emberek nagyobb része nem ismeri a hozzá tartozó szó jelentését, a fogalom tartalmát. A mindennapi életbõl szinte eltûnt, nem is biztos, hogy az emberek többsége fontosnak tartja; csak a nagyon öregek vagy nagyon konzervatívok - meg a nagyon jólneveltek - ismerik és gyakorolják.
A tisztelet ez a fogalom, amelyrõl a sikerorientált mai ember nem vesz tudomást; és szerintem igazuk van azoknak, akik azt mondják: védett állatfajjá kellene nyilvánítani a tisztelettudó embert, és persze, a tiszteletreméltót is, mert mindkettõ kihalóban van.
Mi a tisztelet? Ezt a kérdést nem teszem fel, mert remélem, nem definíciót vártok tõlem, hiszen hat év ide járás után tudnotok kell, hogy mirõl beszélek. De azt a kérdést felteszem: jó-e valamire a tisztelet? Van-e használati értéke, hatékonysága? És igaza van-e annak a mondatnak, amelyet néha így sóhajtunk el: "De jó neked, téged még annyian tisztelnek..."
Igen, a tisztelet jó, a tisztelet nyereség, a tisztelet erõforrás, a tisztelet védelmet és biztonságérzetet ad - de elsõsorban nem annak, akit tisztelnek, hanem annak, aki tisztel. Neki jelent sokkal többet, igazán õ gazdagodik általa. A valóban tiszteletreméltó embernek alapjában véve nincs szüksége arra, hogy õt tiszteljék, mert elsõsorban nem õ nyer vele, hanem az, aki tiszteli. Nekem jó, hogy volt egy apám, akit ma is tisztelhetek, nekem jó, hogy volt egy professzorunk az egyetemen, akit évfolyamtársaimmal együtt ma is tisztelhetünk. Nektek lesz jó, ha találtok olyanokat az életetek során, akikrõl azt mondhatjátok egymásnak: "De jó, hogy léteznek ilyen emberek!" - és számotokra ennek a második sóhajnak az igazsága a fontosabb. S ha lesz ilyen - tiszteletre méltó - példaképetek, meg fogjátok tapasztalni azt is, hogy az erõforrás, a védelem, a biztonságérzet nem szûnik meg a tisztelt személy elmúlásával, hanem változatlanul óvja-védi-gazdagítja a tisztelõket, a tisztelettudókat. Gondoljátok meg, mit jelent az, ha az ember tudja: léteznek azért rendes emberek is, értelmes szomszédok, kedves öregek, jólnevelt fiatalok, becsületes politikusok, szeretetreméltó anyósok, nem képmutató keresztények - a világ nemcsak rossz.
Miért - minek az alapján - kell vagy lehet tisztelni valakit: szépsége, okossága, határozottsága, finom testi vagy lelki alkata, rokonszenves tulajdonságai miatt? Pozíciója, rangja miatt? Döntsétek el meggyõzõdésetek, ízlésetek szerint ti magatok. De egyet ne felejtsetek: van egy minimális foka, pontosabban egy speciális fajtája a tiszteletnek, ami mindenkinek jár, embervoltáért - emberi méltósága alapján, mert egyformán az Isten képére teremtett lények vagyunk. Az európai kultúrában ennek sokféle kifejezõdése alakult ki: a jog területén pl. az, hogy a legtöbb ország törvénye szerint a perben a vádlott mondhatja ki az utolsó szót - függetlenül attól, hogy zsebtolvajról vagy tömeggyilkosról, hajléktalanról vagy egyetemi tanárról van-e szó. Amikor a 20. sz. irodalmát tanultátok, tapasztalhattátok (ha hajlandók voltatok kézbe venni egy verseskötetet), hogy Pilinszky János költészetében milyen sokszor visszatér a vesztõhely képe, a fegyencek, rabok, halálraítéltek helyzete, a kivégzés és embervoltunk viszonya, a megalázottaknak, kitaszítottaknak, megvetetteknek méginkább kijáró tisztelet - mert az õ emberi méltóságukat az önmegvalósító átlagember ma nem tekinti magától értetõdõnek.
Pedig volna igény a tiszteletre; igazolja ezt a kihalóban lévõ valódi tisztelet helyén a tisztelet-pótlékok burjánzása: a sztárolás, a rajongás, a "cuki pofák" népszerûsége. De a pót-tisztelet tárgya nem erõforrás: ha a sztár meghal - mindegy, hogy baleset, betegség vagy drog-túladagolás miatt - rajongói között a nyilvánosság elõtti giccses gyásztól az öngyilkossági járványig sokminden elõfordulhat, csak az nem - biztonságérzet, védelem, nyugalom - amit a valódi tisztelet jelent.
Tisztelt ballagó diákság,
kívánom nektek, hogy mindnyájatoknak legyen legalább egyvalakije, akit okkal és joggal tisztelni tud. És ne felejtsétek: ha tisztelsz egy hajléktalant vagy egy államelnököt, egy rozzant öregembert vagy egy szép fiatal nõt, egy koldust, vagy egy egyetemi tanárt, nem õ lesz több, jobb ezáltal, hanem te magad leszel jobb minõségû ember. Ha tiszteled a kukást, a portást, a veszekedõ lakót a szemközti tízemeletesbõl, azáltal sem õ lesz értékesebb, hanem Te. Persze, nem lehet elõzetes program szerint kiválasztani, hogy mától kezdve ezt vagy azt a pasast tisztelem - de lehet megõrizni a tiszteletre való képességet, a tisztelettudást - hogy ha majd akad valaki, aki méltó rá, akkor ne ügyetlenkedj és ne idétlenkedj tisztelet helyett.
A tiszteletet ugyanis tudni kell, tudni illik; ismerni kell a tisztelet módjait, eszközeit, mûfajait, fajtáit, de elõször és fõleg célját és értelmét. Errõl próbáltam eddig beszélni. Személyes viszonylatokban pl. a tisztelet eszköze a tapintat, társadalmi-közösségi viszonyokban nagyobb a szerepe az udvariasságnak (amelyrõl a tavalyi szalagavatón volt szó). Akit tisztelek, azzal szemben nem lehetek például udvariatlan. Ha pedig nem tisztelek valakit, mert nem találom tiszteletre méltónak, azzal szemben sem lehetek udvariatlan, mert akkor önmagamat nem tisztelem - mert ez is fontos, a saját emberi méltóságom tisztelete. Képzeljétek el, ha mindenki úgy gondolkozna, hogy "bárki lehet bunkó, de én akkor sem", akkor nem volna bunkóság a Földön! Nem volna ez rossz! Csak sajnos, egyre több az olyan ember, akinek sejtelme sincs arról, hogy neki is van emberi méltósága.
Azt mondtam, a tisztelet nem annak jó, akit tisztelnek, hanem annak, aki tisztel. - De ha szívetek mélyén egyszer mégis feltámad az a gondolat: de jó lenne, ha tisztelnének benneteket az emberek, akkor legyetek tisztában azzal: tiszteletre méltó csak az lesz, aki maga tisztelet-tudóként kezdi. Azt kérem tehát: tiszteljétek a mások emberi méltóságát, akárkikérõl legyen is szó; a magatokét pedig ne felejtsétek.
Mielõtt elköszönnék Tõletek, egy köszönetnek kell még hangot adnom: osztályfõnökeiteknek és az õ segítõiknek szeretném megköszönni 6 éves munkájukat. Ha nekik is adnánk jutalomkönyveket, biztosan azt mondanák: csak a kötelességüket teljesítették. "Csak"? De ha jól érzékeltem a Tõletek kapott köszönet látható részének mennyiségét és minõségét, akkor most nyugodt lehetek afelõl: Ti tudjátok, hogy nemcsak a kötelességüket teljesítették, hanem sokkal többet.
Jó volt veletek dolgozni, küszködni, veszekedni. Még egy kicsit kell, aztán végleg elballagtok. De ballagni visszafelé is lehet majd, ha másért nem, látogatóba. Isten áldjon és õrizzen mindannyiótokat.
 
Csengetési rend

1. 7:55 - 8:45
2. 8:55 - 9:40
3. 9:50 - 10:35
4. 10:45 - 11:30
5. 11:55 - 12:40
6. 12:55 - 13:40
7. 13:50 - 14:35

óra
névnap
Ma 2024. február 26., hétfő, Edina napja van. Holnap Ákos és Bátor napja lesz.