Bibó István szalagavató beszéde
Elhangzott a 2004. november 26-án

Kedves tizenkettedikesek, kedves Szülõk, családtagok, barátok, kedves vendégeink!
Nemrég, szinte véletlenül tûnt fel nekem, hogy Márai Sándor, aki 1989-ben bekövetkezett halála óta - nemcsak Magyarországon - reneszánszát éli, s az 1943-ban munkaszolgálatban elpusztult Bálint György, akinek újságírói életmûvével csak az Adyé és Kosztolányié vetekedhet - mennyire hasonlóan gondolkozott az udvariasságról. Akkor is így van ez, ha egyikük az ünneppel, másikuk az erkölccsel hozza összefüggésbe ezt a fogalmat. Az udvariasságot, amelyet a mai közvélekedés egyre kevésbé vesz komolyan, s a ma embere egyre kevésbé gyakorol; néha mintha nem is tudná, mi az. Engedjék meg, hogy a mai szalagavatót az õ gondolataikkal nyissam meg.
Márai arra bíztatja olvasóját - de inkább önmagát - hogy "Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, legsivárabb hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Udvarias mozdulattal. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének a kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóndulatúval és az udvariassal - tehát az ünneppel". (Márai: Füves könyv, 96-97.)
Bálint György ezt írja 1939 decemberében: "Az európai háború negyedik hónapjában váratlanul és ijedten gondoltam arra, hogy megõrizték-e hagyományos udvariasságukat a kínaiak és a japánok? A Távol-Keleten már a harmadik éve folyik a háború, a korszerû technika minden eszközével. Vajon meddig áll ellen az áramvonalas hadviselésnek a keleti udvariasság? Mi, európaiak már régóta udvariatlanok vagyunk egymáshoz minden vonatkozásban, de a keletiekben még bízom. Ha a kínai-ak és japánok egymással szemben nem is õrizhetik meg a formákat, remélem, hogy otthon, egymás között még udvariasak. Szörnyû volna, ha az utasok gorombáskodnának egymással a tokiói villamoson, és a kínai hadiözvegyek nem köszönnék meg többé lekötelezõ mosollyal a részvétnyilvánításokat. Az udvariasság forma, de nem üres forma. Mély etikai értéke van, mert megkísérli, hogy elviselhetõvé tegye az emberi együttélést. Kíméli az érzékenységet, kellemes, jótékony szigetelõként áll indulat és indulat között, megnyugtató, semleges hangulatot teremt. Az emberek általában ingerülten élnek egymás mellett, de az udvarias emberek elrejtik ingerültségüket. Az udvariasság kölcsönös leszerelési egyezmény az egyének között, tehát a béke ügyét szolgálja. Legyünk õszinték, az emberek túlnyomó része nem szereti egymást. Az udvarias nem mutatja ezt, de nem is színleli az ellentétét. Nem szereti, de mindenesetre kíméli a másikat. "Nem szeretem, de azért õ is ember." - gondolja és eszerint viselkedik, simán, barátságosan, személytelenül. Az udvariasság magasrendû erkölcsi teljesítmény, talán a legtöbb, amit ember embernek adhat. ... Legrégibb és egyben utolsó fellegvára Kelet-Ázsia volt. Remélhetõleg még ellenáll, és nem veszi fel a közvetlen és õszinte európai modort. (Bálint Gy. A toronyõr visszapillant, II, 474-475.)
Érdemes ezeket a gondolatokat megszívlelni, akkor is, ha leszögezzük: van egyvalami, nevezetesen a szeretet, ami több az udvariasságánál, és ritka esetben - így is mondhatnám: kegyelmi állapotban - ember is adhatja embernek. Ez a tény azonban nem kisebbíti az udvariasság fontosságát. S ha valaki azt állítja, hogy az udvariasság képmutatás, vagy legalábbis az õszinteség hiánya, az téved. Milyen pontos a magyar nyelv, amikor ünneprontónak nevezi azt, aki az ünnepen is udvariatlan. Az ilyen ember rendszerint büszke arra, hogy õ mindig, mindenhol õszinte, s azután õszinteség címén tesz vagy mond valamit, amit meg lehet és talán meg is kell tenni vagy mondani - csak nem ott, nem akkor, nem úgy. S ezzel a hozzá közel álló vagy vele összezárt embernek veszi el a lendületét, szívja el kedvét, teszi tönkre a napját (az ünnepnapját). Az udvariasság tehát nem kis dolog, s ami jót vele tenni lehet, az nem kevés, hanem sok. Bálint György, amikor az erkölcsre példát hoz, az udvariasság eseteibõl választ:
Az erkölcs, bár koronként, nemzetenként, osztályonként és éghajlatonként változik, nagy vonásokban mégis ez: kímélet, összetartás, fegyelem. Kímélni a többi ember létérdekeit, összetartani velük az élet egészen nagy dolgaiban és - amennyire lehet - fegyelmezni támadó ösztöneinket. Nietzsche lenézte az erkölcsöt, a gyengék vér- és dacszövetségének tartotta. Az erkölcs valóban ez, de ezért még nem megvetendõ. Gyengék vagyunk, és érdekeink vannak: sajnáljuk, hogy így van, de nem tehetünk róla. Orrunk is van, és ha valaki könnyed közvetlenséggel ránk tüsszent a villamoson, náthát kapunk. Ezt is sajnáljuk, de errõl sem tehetünk. Igyekszünk megedzeni ellenálló képességünket, igyekszünk feltalálni a nátha biztos szérumát; de ezen-felül azt is szeretnénk, hogy a szemben ülõ utas ne tüsszentsen ránk. Ha ezt a szívességet megteszi nekünk: ez az erkölcs. Ennyi az egész, és mégis milyen sok. (B.Gy. I,461.)
Kedves és szép tizenkettedikesek, ma nektek is és nekünk is, mindnyájunknak ünnepünk van; méghozzá olyan, amelyen sok alkalom, de olykor nagy szükség is van az udvariasságra. Jó dolgot cselekszetek, ha éltek ezekkel az alkalmakkal. Szép estét, jókedvet, vidám ünneplést kívánok mindnyájatoknak. A szalagavató bált megnyitom.