Bibó István szalagavató beszéde
Elhangzott 2002. január 11-én

Kedves érettségizendõ diákok, kedves vendégeink, kedves szülõk, családtagok, kedves tanárok, munkatársaink!
Furcsa és különleges dolog benne lenni egy hagyomány kialakulásának folyamatában, ráadásul úgy, hogy közben azon kell gondolkozni és dolgozni, hogy milyen legyen ez a kialakuló hagyomány; hogy közben izgulni kell azért, hogy egy-egy sûrû pillanatban minden jól sikerüljön; s közben meg kell tanulni várni és várakozni is, mert mi sok mindent megtehetünk és meg is kell tennünk saját hagyományaink kedvéért, de a legfontosabb hagyományalakítót, az idõt nem sürgethetjük és nem befolyásolhatjuk. - Az elmúlt tizenkét évben úgy alakult az életem, hogy két újonnan induló vagy újrainduló iskola megszervezésében vettem részt; s gyakran fogott el szomorúsággal vegyes irigység más, évtizedek vagy évszázadok óta mûködõ iskolákban, ahol emléktáblák õrzik az egykori diákok vagy tanárok nevét, ahol kis múzeum van berendezve az iskola történetének emlékeibõl, ahol ötszáz tabló van kirakva a folyosók falaira, s az ember órákig keresgélhet rajtuk ismerõsöket meg híres embereket.
Nekem fontos ez, de miért mondom el nektek, s miért éppen most? Fontos ez nektek is? Ezekre a kérdésekre elõbb vagy utóbb ti magatoknak is válaszolnotok kell; de szeretném - röviden - elmondani azt, amit én gondolok.
Amikor a tavaly érettségizettek tablóját a mostani tanév elején kitettük az iskolában, éppen kint voltam a tanári elõtt; s hallottam, hogy az ott bámészkodó gyerekek közt egy kislány, meglátva a tablót a falon, felkiáltott: "Jaj de klassz!" Elõször nagyon elcsodálkoztam, miért van így oda egy tablóért, mert ez a lány - nem mondom meg a nevét, azt sem, hogy hányadikba jár, csak azt, hogy pár éve még hátra van az érettségiig - nem arról híres, hogy szeret iskolába járni, inkább arról, hogy jó nagy a szája, a szövege meg ... hát szóval, néha a focizó fiúkéra emlékeztet; mellesleg profi tanárbosszantó, amúgy pedig kifejezetten értelmes, s ha akar, nagyon kedves tud lenni. Szóval, nem gondoltam volna róla sem azt, hogy egy tablónak így tud örülni, sem azt, hogy ilyen önkéntelenül kifejez valamit. De mit fejezett ki?
Azt, hogy azok a tizenkettedikesek, akik befejezték tanulmányaikat, elmentek ugyan, de a mi életünknek is részévé lettek, valahogy tehát mégis beépültek, itt maradtak az iskolában, s erre emlékeztet a fényképük a tablón s hogy ez tulajdonképpen nagyon jó, nagyon klassz. De így vagyunk mindenkivel és mindennel: a kedves és a nehéz emberekkel, akikkel dolgunk van, a jóval és rosszal, ami velünk történik; ez mind beépül az életünkbe és az emlékezetünkbe, és jelentõsége van, és fontos marad a számunkra. Akkor jöttem rá, hogy bizony fontos ez a hetedikeseknek, nyolcadikosoknak, kilencedikeseknek is, még ha nem is gondolnak rá, s csak a fényképeket megpillantva érzik meg, hogy jó ez, s meg se nagyon tudják fogalmazni, miért.
Kedves tizenkettedikesek, a ti tablótokat is elõbb-utóbb kitesszük majd az iskolában, s remélem akkor is lesz, aki felkiált örömében, aki felfedezi azt az erõ- és örömforrást, amit az emlékezés, a hagyomány jelent; felfedezi azt, hogy ti fontosak maradtatok a számára, csak eddig nem tudott róla. Én viszont már most is tudok róla és ki is mondom, hogy a mai ünnepünk, amelyért ti is sokat dolgoztatok, ezt fejezi ki: fontosak vagytok és fontosak maradtok mindnyájunknak. Mindez persze nem azzal kezdõdik, hogy lukat fúrunk és szöget verünk a falba, hogy kiakasszuk a tablót, hanem sokkal korábban, már közös életünk legelsõ pillanatában, a felvételi beszélgetéssel, a gólyatáborral és így tovább. S közben vannak pillanatok és események (hétköznapiak és ünnepiek egyformán fontosak lehetnek), amelyek erõsítik ezt a folyamatot. Különleges helyet foglal el ezek közt a szalagavató, amely a középiskolai pályafutásban hagyományosan a célegyenesbe fordulás pillanatát jelzi; kívánom, hogy valódi örömöt és erõforrást jelentsen számotokra.
A 2001/2002-es tanév szalagavatóját megnyitom.