Tisztelt és kedves Jelenlevõk!

Sokan ismertek: nyelvtanár vagyok. Arra az idõre, amit igazgatói szerepben fogok eltölteni, nem akarom elhagyni eredeti foglalkozásomat: szavakat fogok tanítani.

A szavak ugyanis nagyon fontosak. Most nem beszélek János evangéliumának elsõ mondatáról - in principio erat verbum: kezdetben vala az ige - mert akkor másról nem is beszélhetnék. Arra az érdekességre szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy vannak lefordíthatatlan szavak. Most úgy tervezem, persze az élet hozhat más gondolatot, hogy mind a négy igazgatói beszédben ilyen lefordíthatatlan szavakról fogok beszélni nektek.

Ma elsõként egy játékos hanghatású finn szót fogunk megtanulni. Ez finnül úgy hangzik: sisu. Megkérdeztem az unokámat, aki persze nem tud finnül, de magyarul korához képest kitûnõen, mi az a sisu. Azt válaszolta: kismalac.

Talán igaza van: a kismalac gömbölyû, kikezdhetetlen, pici létére erõs.
Én egy kicsit tudok finnül, és tudom, hogy a sisu nem kismalac. De sokan mások is ismerhetik ezt a szót, mindazok, akik jártasak az autótechnikában. A sisu egy nagyon nagy darab, nekem, ha Nyugat-Európa forgalmas autópályáján kettõ közé kerülök, ijesztõen nagy darab, erõs kamion márkaneve.

A finn sisu mind e kettõ, és mind e kettõnél több és más. Ha megnézed a szótárt, ezt a kiábrándító jelentést találod: kitartás.

És éppen errõl akarok beszélni, miért kiábrándító, miért nem vonzó ez a szó, és fõleg ez a tartalom: kitartás, kitartó, kitartani. Mi van benne, mögötte, mellette, ami taszít?

Ha valaki kitartóan végez, csinál valamit, biztos hosszú ideig teszi - márpedig a mi felgyorsult életünkben gyorsan, minél elõbb végére kell jutni a dolgoknak, minél hamarabb valami eredményt kell elérni, nincs idõ totojázni, piszmogni, vacakolni, bíbelõdni. De nemcsak az idõ szorít, belül is szorít valami: ami sokáig tart, unalmassá válik, gondolod. És fõleg: olyan tág a világ, annyi mindent lehet, kell, mindig újat, látni és hallani, ha egy valami leköt, sok minden másról lemaradhatunk.

A kitartásban semmi könnyedség nincs, semmi lezserség. Pedig igazán csak az a jó, ami szinte magától jön, ami üdít, csak azt érezzük természetesnek.

A kitartás éppen ellenkezõleg: izzadságszagú. Nem kell hozzá nagy ész, különös tehetség, találékonyság, innovatív szellem, bátorság.

A kitartásban nincs semmi spontaneitás. Kitartásra valami külsõ körülmény, mások akarata (a diákéletben a szülõk, a tanárok ösztönzése) kényszeríti az embert, mint ahogy a finnek sisuját is úgy magyarázzák, hogy a zord természeti körülmények, a jégkorszak csiszolta, kemény, sziklás talaj, történelmükben pedig a több, mint 1000 éves idegen (svéd, majd orosz) elnyomás munkálta ki nemzeti sajátossággá, nemzeti erénnyé.

No itt álljunk meg egy pillanatra: mi van, ha nem mások akarata, nem külsõ körülmény kényszeríti az embert kitartásra? Mi van, ha magam döntök úgy: kitartó leszek?

Nem addig, míg a gránitsziklás talajt termõvé változtatom, nem addig, amíg megváltozik körülöttem a világ, a politika, a gazdaság, csak addig, amíg én elhatározom, eldöntöm: addig, amíg ezt a feladatot el nem végzem, nem állok fel; csak addig, amíg azt a mulasztásomat nem pótoltam, nem kapok bele új dologba; csak addig, amíg a hibát, a bûnt, amit elkövettem, ki nem javítom, meg nem bánom, csak addig, amíg a szokást, amit magam is rossznak tartok, el nem hagyom, nem leszek jóban magammal.

Próbáld ki, mi van, mi történik ilyenkor. De én is megjósolhatom: nem fáradt leszel az elvégzett feladat, munka után, hanem elégedett, nem idegeskedéssel viseled tovább a mulasztás terhét, hanem felszabadulsz, nem nyomaszt a hibád, a bûnöd, nem csak levetettél egy rossz szokást, hanem sokkal több energiád, sokkal több erõd lesz. A kitartásnak ugyanis ez a titka, ez a lényege: lelkierõt ad. Minél kitartóbbak vagyunk, annál többet. Olyan, mint a szeretet. Minél tovább fogyasztod, minél inkább élsz vele, annál több lesz a birtokodban.

Azt is mondják, nem kell hozzá ész. Én az ellenkezõjét állítom: bizony sok ész kell például ahhoz, hogy választani tudj jó és rossz kitartás között. Szerencsére a rossz kitartásnak más a neve: makacskodás, makacsság, sõt megátalkodottság. Látod, most is milyen fontos a szó? De még ahhoz is kell ész, hogy a jó kitartásban is megtaláld a kellõ mértéket. De a mértékrõl majd máskor...

Most még azt szeretném elmondani, hogy a kitartáshoz elengedhetetlenül hozzátartozik valami, ami elsõ hallásra szintén nem vonzó: az önkorlátozás. Kétségtelen, hogy miközben kitartó vagyok egy dologban, másról le kell mondanom: meg kell parancsolnom magamnak, hogy ne kapcsoljam be a számítógépet, amíg nem tanultam meg a latin szavakat. De észrevetted? Meg kell parancsolnom magamnak: én döntök, nem más valaki, nem a számítógép. Belülrõl vezérelt vagyok, nem a külvilág rángat.

Pilinszky János imént felolvasott gondolataiból pedig már megtanultuk, hogy amikor ilyen módon vagyunk a magunk vezérei, a magunk urai, az önzetlenség iskoláját járjuk, "a munkába belefeledkezve valósulhatunk meg és szabadulhatunk meg igazán".

Az elõbb a kitartás gyümölcseként elégedettséget, felszabadultságot, egyre több lelkierõt jósoltam, Pilinszky János az oly divatos önmegvalósításnak az igazi útját, az önzetlenség útját járónak ígéri a felszabadultságot.

Mi az? Olyan lelkiállapot, amit sajnos nagyon ritkán érzünk. De azt gondolom, bármilyen ritka, és bármilyen összetett, mindenki felismeri, és kívánom, hogy mindenki élje át. Hasonló ahhoz, amikor egy reggel iskolába jövet szinte minden ok nélkül, megmagyarázhatatlanul egész lényemet áthatja a derû. Ugyanolyan nap lesz, mint a többi, de nem nyomaszt semmi, átsuhan az agyamon az összes tennivaló, de valami rend és könnyedség veszi körül, magam is csodálkozom, hiszen nem ez vagy az, hanem valamiképpen az egész okozta, hozta, és a derûn kívül csak hálát érzek. Lehet, hogy kitartó voltam tegnap valamiben?

Ezért kitartást és derût kívánok mindannyiótoknak az új tanévhez, a holnap kezdõdõ 2009/2010-es, új tanévben.