Alig több mint egy éve a családi-baráti és iskolai nyilvánosság elõtt kétszer is búcsúztam Imre Évától. Ezért a mai megszólalást eleinte nem is akartam elvállalni, amíg be nem láttam, hogy ma nem a harmadik búcsúzás alkalma van, hanem a számadásé: hogyan is állunk a velünk élõ emlékével.

Én azt látom - elsõsorban magamon, de itt a tanári közösségben is - hogy szívesen és hálával emlékezünk rá; és eközben megtapasztaljuk azt is, hogy akit igazán szerettünk és tiszteltünk, annak az emléke erõforrás. Ugyanezt a Biblia - nálam sokkal rövidebben és lényeglátóbban - így mondja: "Az igaznak emlékezete áldott" (Péld.10,7.); Arany János pedig - nálam sokkal szebben - így: "Nõttön nõ tiszta fénye, amint idõben, térben távozik". (Széchenyi emlékezete)

Nem azért idéztem Arany Jánost, hogy Évát Széchenyihez hasonlítsam (nagyon tiltakozna is ellene), hanem azért, hogy megvilágítsam az igazi emlékezés természetét, pontosabban: az igazakra való emlékezés természetét. Mert nemcsak nevezetes személyiség lehet igaz ember, hanem bárki: egy jó ügy, egy hivatás névtelen szolgálója éppúgy, mint akár egy történelmi név viselõje. Az evangélium szerint pedig bármely bûnös halandó. Éva mindkét értelemben az volt.

Amikor rá gondolunk, akár kimondjuk a nevét, akár nem, egy picit nyugodtabbak, összeszedettebbek, bizakodóbbak, türelmesebbek leszünk; azaz feladatainkra alkalmasabbak, ügyünk számára használhatóbbak, magunk és mások számára elviselhetõbbek. Egyszerûen összefoglalva: jobbak. (Vigyázat: nem jók, csak jobbak!) Így érvényes az, hogy az emlékezés által az emlékezõ lesz áldott: egy kicsit megnõ benne és körülötte a jóindulat mennyisége. És néhány milligramm jóindulat: ez nem kevés, ez sok. Pláne manapság.

Azt hiszem, jól tettük, hogy ezt a kis fát ebben a félreesõ, eldugott udvarszakaszba ültettük: az volt a fontos, hogy a tanáriból rá láthassunk. Adja Isten, hogy úgy növekedjék, ahogy távozó szerettünk tiszta fénye nõ; és segítsen megbékélten emlékezni. És bízni abban, hogy "az igaznak emlékezete áldott."

Bibó István